Egy évben 51 héten át a kerékpározást reklámozom, élményeimről adok számot, azon iparkodom, hogy a közlekedésben ésszerű keretek között mindenki testvérként fogadja, aki két keréken kísérel meg eljutni A-ból B-be, satöbbi. Néhány napja viszont szervizbe került a szamaram (mert még a legnagyobbak sem maguk csinálják a szükségest), eljött tehát az a bizonyos 52. hét, amikor a biciklisek városi közlekedését gyalogosként avagy járműből figyelhetem. Magam is megdöbbentem, milyen ingerülten fogadtam néhány kerós közeledését – járdán, úttesten, égen, földön.
Bicós fejjel tök simán kerülgetek (nem játszom!) gyalogosokat akár a Belváros új főutcáján vagy másutt, ahol a bringás és gyalogos közlekedés vegyesen és sűrűn előfordulhat; tökéletesen letojom, hány centire megyek el tőlük, van rutinom, nem veszélyeztetem őket, esély nincs, hogy bajt okozzak. A gyalogos szemszögéből mindez úgy néz ki, hogy „majdnem elütöttek”, „az utolsó pillanatban ugrottam félre”, „életveszély a városi séta”. Folyamatosan pislogok, mikor és merről jön újabb nindzsa (ugye ők azok, akiken nincs lámpa). Nem buli tehát gyalogosként átélni egy ilyen surranást, ez viszont bicikliről egyáltalán nem érzékelhető, úgyhogy kicsit másképp is lesz ez, ha kijön a megszépült kerékpárom.
Ahogy a kerékpáros kiszámítja az autós és a gyalogos haladását és ehhez idomítja kanyarodásait, fékezéseit, ugyanúgy a volán mögött is számol az ember némi bizonyossággal; ha egy kerékpáros nem jelez balra a sávjában, akkor vélhetően marad a sávjában úgy, hogy jobbra tart. Vélhetően. Mert sokszor van, hogy a biciklis sávjában (ami ugye mindig a szélső) áll egy-egy postás, pénzszállító vagy kólás, fornettis kisbusz, és ilyenkor a kerekező azt gondolja, minek jelezzen, hisz marad a sávjában. Az autóból viszont mindez így néz ki: ki kell jönni a szélső sávból, de megelőzöm az álldogáló kisbuszt, és már megyek is vissza a sávomba, közben a kerékpár nem jelez, hogy jönne „velem”, így őt nem veszem figyelembe, lassítania és néznie kell, mielőtt kitör. Ez a helyzet iszonyúan balesetveszélyes, és tényleg egyetlen korai karmozdulattal, illetve tudatos, biztos mozgással megelőzhető.