Az Ilona nyitányában a per egyik kulcsfigurája, Szentgáli István ÁVH-s főhadnagy szokatlan dologra lesz figyelmes, miközben emberei épp egy holttestet ásnak elő: az egyik oszlop mögött egy fiatal diáklány bujkál, egy házi kamerával igyekszik lencsevégre kapni a történéseket. Szentgáli fenyegető tekintete csak egy pillanatra találkozik a kamerával, mielőtt visszafordul az embereihez, a néző pedig zavart értetlenséggel próbálja összerakni a látottakat, mielőtt a jelenben nem találja magát, és a háttérből beszűrődik a televízió hangja: Virág elvtárs épp összekeverte az ítéletet a vallomással, „Ejnye az az álmatlan éjszaka…”
Amit látunk, nem anakronizmus, nem időutazás, de még csak nem is egy szürreális álomjelenet, mint inkább művészi játék az idővel és a valóság rétegeivel, ami találóan reflektál Tóth Ilona ellentmondásos emlékezetére és a kamerák csalóka jelenlétére.
Amikor Szentgáli arca a kamerába réved, egy röpke pillanatra mintha kiesne a saját idejéből: mi, a nézők, több évtized távlatából próbáljuk felfedni az igazságot, és megítélni a hozzá hasonló figurák személyét. Hétköznapi emberekét, mint Szentgáli István vagy Tóth Ilona, akik a történelem folyásából kiemelve egyszerre válnak többé és kevesebbé is, hősökké és gonosztevőkké, hús-vér emberekből már-már legendákká.
