„Kifejezetten rettegek” – Gáspár Sándor elárulta, miért katasztrofális a viszonya a saját filmjeivel

Hetvenévesen is aktív és meghatározó tagja a magyar színházi életnek Gáspár Sándor, aki a CineFest-életműdíj és a Prima Primissima-jelölés után sem lassít: a Vörösmarty Színházban jelenleg A miniszter félrelép című darabban látható, miközben Ibsen egyik legösszetettebb késői drámájának címszerepére, a Solness építőmesterre készül, de az évad során Feydeau Bolha a fülbe című bohózatában is színpadra lép. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel a színházi formák átalakulásáról és a klasszikus történetmesélés fontosságáról beszélgettünk, de az is kiderült, miért retteg a mai napig visszanézni a saját kultikus filmbéli alakításait.

Gáspár Sándor Fotó: Éberling András

A legfelső korláton túl

– Hamarosan a Solness építőmester című darabban láthatja a közönség. Ibsen egyik jelentős késői művéről van szó, egy mélyen önreflektív drámáról, Halvard Solness pedig egy igen összetett, önellentmondásokkal teli figura. Mi jelenti a legnagyobb kihívást a karakter megformálásában?
– A próbafolyamat elején vagyunk, egyelőre a felfedezésnél tartok, ezért inkább csak a benyomásaimat tudom megosztani. Valóban rendkívül összetett figuráról van szó, és a fő kérdés az, hogy mit mondhat ez a mai nézőnek. Már önmagában az is szenzáció volt, hogy a 19. század végén valaki ilyen művet írt, hiszen akkoriban az ehhez hasonló színművek nem voltak divatban. Később, Csehovval és a századforduló utáni szerzőkkel ezek az írók felértékelődtek, sőt iskolát teremtettek. A Solness építőmester olvasmányként egy irodalmár számára önmagában is érdekes lehet, de színpadon az a döntő, hogy milyen emberi kérdéseket vet fel, és hogyan válhat a történet a jelenünk részévé. Ezen fogunk gondolkodni a próbafolyamat során. Nem véletlenül tűzte műsorra Bagó Bertalan, illetve a színház: nyilván van elképzelésük arról, miért aktuális a darab. Mi, színészek is azon leszünk, hogy a közös munka során hús-vér figurákból olyan emberi sorsot formáljunk, amely a mai néző számára is átélhető és tanulságos lehet.

– Halvard Solnesst Básti Lajos, Bálint András és Mácsai Pál is eljátszotta. Mennyire nehéz egy ilyen szereptörténettel a háta mögött megtalálni a figura mai érvényességét, a generációk közötti feszültséget?

– Egyiket sem láttam, csak olvastam róluk, így személyes színházi élményem nincs ezekkel az alakításokkal kapcsolatban. Ilyen szempontból tehát nem befolyásolnak. A darab ugyanakkor megerősít abban, hogy fontos kérdés, hogyan képes egy sikeres ember átlépni a saját maga által felállított korlátokat. Ezt szó szerint is érthetjük, hiszen Solness a torony legfelső korlátját is átlépi. De az is alapvető kérdés, hogy mennyire szól a mának ez a történet. A generációk harca és a személyes önreflexió is ide tartozik, Solness esetében azonban az önreflexió egyfajta torzított kontrolljáról van szó. Mennyire mai ez a probléma? Milyen példáink vannak erre? Mekkora egy vezető felelőssége vagy akár az enyém? Hiszen egy remek társulatban vagyok, lassan a legidősebbek között. Ez is felelősség: mit tudok a magam módján megnyitni a fiatalok előtt, mit értelmezek esetleg rosszul és milyen kapukat zárok be előttük éppen én? Ezek érdekes kérdések. Igen, sok mindent felvet a darab.

Fotó: Éberling András 

A történetmesélés menedéke

– Egy korábbi interjúban a lelki hitelesség fontosságáról beszélt. Hogyan lehet ezt a belső igazságot színpadra fogalmazni egy-egy karakter megformálásakor?
– Ez független attól, hogy az ember szimpatikus vagy ellenszenves szerepet játszik. Mindegyik figurának meg kell találni az élethez való konkrét kötődését, amelyet nemcsak a fizikai megformálás, hanem a saját morálja is meghatároz. Igen, egyszerűen fogalmazva: 

a lelki hitelesség az alap.

– Mi kell ehhez: tehetség, színészi eszköztár, jó rendező?

– Mindezek együtt.

– Több mint négy évtizede van jelen a magyar színházi életben, van rálátása a színházi nyelv, a színpadi formák és a közönség elvárásainak változására is. Mit gondol, mit keresnek ma a nézők a színházban?

– Visszatérnék az előző gondolatomhoz. Budapesten egészen más a színházak helyzete: egy világvárosban minden színház megtalálhatja a saját ízlésvilágát és a hozzá illő közönséget. Székesfehérváron, ahogy más vidéki városokban is, a színháznak többféle funkciót kell betöltenie. Ez természetesen a színház sajátos nyelvezetét és működését is meghatározza. 

Mostanában divat, hogy az előadások nem feltétlenül a történetmesélésre épülnek. Ez érdekes kísérlet, és remélem, nem válik általános modorrá vagy kötelező érvényű gyakorlattá a magyar színházi szakmában, mert – és ezt nagyon óvatosan mondom – nem feltétlenül színészbarát. Mi szeretnénk izgalmas történetekben nagyszerű karaktereket megformálni, emberi sorsokat közvetíteni. 

Alapvetően az emberábrázolás a feladatunk, és a tehetségünk abban is mérhető, milyen színvonalon tudjuk ezt megvalósítani. Nem rossz értelemben mondom: remek, érdekes kísérletnek tartom ezeket az új formákat. Ugyanakkor a nézők továbbra is az emberábrázolásra és a történetekre kíváncsiak alapvetően. A mai internetes világban a fiatalok és a legfiatalabbak már az algoritmust pörgetik, és sokszor nincs idejük történeteket olvasni. De a színház azért maradt fenn ennyi időn át, mert mást ad, mint amikor az ember a számítógép előtt ül. A közösségi jelenlét és az együtt átélt pillanat élményét semmi más nem tudja helyettesíteni. Ezért úgy gondolom, hogy a nézői szokások és elvárások talán nem is változtak olyan sokat: a közösségi élmény iránti igény örök.

– Pályája során többféle intézményi közegben dolgozott. Hogy látja, melyek azok a strukturális problémák a színházban, amelyek rendezése szükségessé vált?

– Már-már közhelynek hangzik, de a színházi dolgozók anyagi helyzetének rendezése az egyik legfontosabb kérdés. Egyáltalán nem életszerű, hogy a fiatal színészek vidékre szerződnek, mégsem tudnak megélni a fizetésükből. Sokszor a szüleik segítségére szorulnak, vagy a pihenésük és az alvásuk rovására vállalnak más munkát. Ez méltatlan helyzet. Ugyanez igaz a színházak műszaki és irodai dolgozóira is, akiknek szintén komoly egzisztenciális nehézségekkel kell megküzdeniük. Nem tudom, hogyan lehetne mindezt megoldani, ehhez nem értek. Azt sem látom át, miként lehetne kialakítani az alternatív színházak finanszírozásának megfelelő arányait, és kiknek kellene részt venniük ezek meghatározásában. Nyilván a szakmai és esztétikai szempontok mellett ennek komoly anyagi vonzatai is vannak, a megélhetés azonban különösen súlyos probléma. 

Értem, hogy egy társadalmi változás időszakában elsősorban a szociális ügyek, az egészségügy és az oktatás kerülnek előtérbe, a kultúra pedig nem feltétlenül szerepel a legsürgetőbb feladatok között. Mégis nagyon szeretném, ha a színházi élet anyagi problémáinak rendezésére is minél hamarabb sor kerülne.

Találkozások a szőlőhegyen

– A színház mellett a film is meghatározó pillére a pályájának; az Üvegtigris Rókája vagy a Csapd le, csacsi! Huszár Gézája mára kultikus figurákká váltak. Hogyan változik a saját alakításaihoz fűződő viszonya, amikor azok a nézői emlékezetben leválnak az eredeti alkotói szándékról, és önálló mítoszt teremtenek?

– Katasztrofális a viszonyom a saját alakításaimhoz – már abban az értelemben, hogy nem szívesen nézem vissza a filmjeimet. 

A forgatás befejezése után, a bemutató környékén kifejezetten rettegek is, mert nagyon rossz néző vagyok. Bennem nagyon erősen él az a film, amelyet a forgatás során elképzeltem, ehhez képest a rendező és a vágóasztal mellett dolgozók más – vagy nem teljesen más, de mindenképpen eltérő – nézőpontból hozzák létre a jelenetet, majd az egész filmet. Az én nézőpontom pedig szükségképpen sajátos, hiszen az enyém. Ezért eleinte elsősorban magamat látom nézhetetlennek. El kell telnie néhány évnek, mire már azt tudom mondani: nem is volt ez olyan rossz. Később már egy kicsit vállon is veregetem magam, és arra gondolok, milyen jó, hogy részt vettem ezen a forgatáson. A film persze önálló életet él, és egészen váratlan helyzetekben bukkan fel újra az életemben, például emberi találkozások során.

– Idén töltötte be a hetvenet, megkapta a CineFest életműdíját, és Prima Primissima díjra is jelölték. Ezek az elismerések visszajelzést adnak arról, mit jelent a pályája a magyar színjátszás és a magyar film számára. De mi az a mérce, amely alapján ön megítéli a saját munkáját?

– Ez nagyon nehéz kérdés. Visszatérő téma, hogy volt-e vagy van-e szerepálmom, illetve melyik volt a kedvenc előadásom vagy szerepem, de ezekre nem tudok igazán válaszolni. Ahogy korábban is említettem, sok színházban megfordultam, és mindegyikhez kötődöm érzelmileg, ahogyan azokhoz a kollégákhoz is, akikkel együtt dolgoztam, és az előadásokhoz, amelyekben szerepeltem. Nagyon nehezen tudnék bármit is kiemelni. Ugyanez igaz Székesfehérvárra is: tizenhárom éve vagyok itt, de nem tudnám megmondani, melyik volt a kedvenc előadásom. Jólesik és örömmel tölt el, hogy egyes filmjeim még mindig nagy hatással vannak az emberekre. Bárhol járok az országban – benzinkúton, strandon, étteremben, az utcán vagy akár a szőlőhegyen sétálva –, váratlan találkozások során is visszaköszönnek ezek az élmények. Rendkívül jó érzés, hogy az emberek máig emlékeznek a szerepeimre. Azt hiszem, ezek komoly visszajelzések. Nagyon fontos számomra a szeretet, és jó érzés, hogy ennyi szeretet vesz körül. Ezt annak tulajdonítom, hogy azok a munkák, amelyek eljutottak a közönséghez, a nagy nézettségüknek és az ismétléseknek köszönhetően máig erős hatást gyakorolnak az emberekre.

– Korábban úgy fogalmazott, hogy nem voltak, illetve nincsenek igazán hullámvölgyek a pályáján. Ez szerencse vagy a tudatos építkezés eredménye?

– Ezt sem tudom biztosan megválaszolni, de ha tippelnem kell, azt mondanám, mindkettőnek szerepe van benne. A véletlennek is van jelentősége, de talán a szerencsét valahogy öntudatlanul én magam is előhívom. 

Egyébként sem szeretek nyavalyogni. Nem állítom, hogy soha nem voltak nehezebb időszakaim, de alapvetően nincs okom panaszra: nagyszerű kollégák, jó darabok, filmek és jó közönség vett körül. Nem voltak komolyabb törések a pályámon. 

Gáspár Sándor 1956. április 9-én született Szentesen. Tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végezte, ahol 1979-ben szerzett diplomát. Pályáját a Vígszínházban kezdte, majd 1982-ben a budapesti Katona József Színház egyik alapító tagja lett. Később részt vett a Művész Színház és a Kelemen László Színkör életre hívásában, majd az Újszínház és a Nemzeti Színház előadásaiban is játszott. 2013 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának állandó tagja. Színpadi szerepei mellett a magyar film egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze is: több mint nyolcvan játék- és tévéfilmben szerepelt. Olyan kultikus alkotások köthetők a nevéhez, mint a Csapd le, csacsi!, a Roncsfilm, A miniszter félrelép vagy az Üvegtigris-trilógia. Munkásságát többek között Jászai Mari-díjjal, Érdemes Művész címmel, Páger Antal-színészdíjjal, Kossuth-díjjal, valamint a CineFest életműdíjával is elismerték.