Hol kezdődik a Periferic Records története? Miért döntött úgy, hogy kiadót létesít?
– Olyan református családból származom, ahol a zene mindennapos volt, és mint polgári család gyermekét ötéves koromban beírattak szolfézsra, majd elkezdtem zongorázni is. A középiskolás éveimben pedig beatzenészként „ordítottam” egy vidéki zenekar élén. Később is zeneközelben maradtam, disc jockey voltam a közgazdasági egyetemen. A nyolcvanas években, mivel itthon nem lehetett minden lemezt megkapni az üzletekben, elindítottunk egy hanglemez-kereskedést, majd tíz évvel később, 1993-ban egy kiadót.
– Ennek a története szorosan összefügg az After Crying zenekaréval, amelyet ön, illetve a Periferic Records tett ismertté.
– Az Egyetemi Színpadon lépett fel az After Crying, és egy barátom elrángatott a koncertjükre. Nagyon örülök, hogy elmentem, mert olyan élményben volt részem, ami azóta is meghatározza az életemet. Olyan produkciót és zenei tudást, mondanivalót fedeztem fel a zenéjükben, ami olyan hatást gyakorolt rám, hogy a koncert után bementem a zenekar öltözőjébe, megkérdeztem, van-e CD-jük, és azt mondták, hogy még nincs, ezért úgy gondoltam, segítek abban, hogy legyen. Tulajdonképpen itt kezdődött, ennél az első beszélgetésnél, elkészült a CD és ezzel lettem én kiadó.
– És hogyan került kapcsolatba a többi műfajjal? Mostanra ugyanis már gyakorlatilag szinte mindegyikben adott ki lemezeket.
– Elsősorban a progresszív zenével foglalkozunk, amin belül még megkülönböztetjük a szimfonikus kortárs rockzenét is. Aztán a folkzene következik, és évente egy-két dzsessz-CD-t is kiadunk. Reneszánsz és barokk zenei műfajokból két-három kiadványunk van, illetve egy katolikus válogatás után most jelent meg utolsóként a Református Énekek I. című lemez. A kezdetek kezdetén törekedtem arra, hogy növekedjen a cég. Ez természetes igény volt, hiszen amíg egy kiadónak csak kevés zenei anyaga van, nem nagyon foglalkoznak vele, hacsak nem tud felmutatni egy olyan valakit, mint Michael Jackson, aki rögtön robbantani tudná ezt a piacot. Megértettem, hogy meg kell erősödnünk a kereskedelemben és a médiában, hogy minél több koncerten, fesztiválon tudjanak a zenekaraink részt venni. A művészi értékek pártolásának hármas tagozódását vallom: a hanglemezkiadás mint alaptevékenység, a médiával való kapcsolattartás, illetve a koncertek, fesztiválok saját szervezése – mert ezek egymást erősítik. Így jutottunk el oda, hogy most már 106 kiadványunk van, hetente keresnek meg új zenészek minket, és ebből már tudunk válogatni is. Az elmúlt három évben 20-20 CD-t adtunk ki, ami nagyon erőltetett menet volt.
– Hány zenekar tartozik most a Periferichez?
– Hatvanhat együttessel van szerződésünk. A mai magyar zenei életből egy-egy zenekar átlagos létszámával számolva ez összesen 200-240 zenészt jelent, ami elég nagy szám.
– Milyen hazai koncerteket szerveznek zenekaraiknak?
– Igyekeztünk találó nevet adni a Magyarországon rendezett fesztiválunknak, így keletkezett a „Zene A Periférián Koncertek” sorozat. Ezzel a névvel tudatosan a Periferic Recordshoz szerződött zenészeknek szerveztünk szereplési lehetőséget. Erre azért van szükség, mert rájöttünk arra, hogy mint a Fonó vagy a Sziget Produkció, minden kiadó a saját köreihez tartozó zenekarokat hívja meg a rendezvényeire, s az a tapasztalatunk, hogy kívülről nem nagyon lehet felkerülni a színpadukra. Ki kellett alakítanunk egy olyan saját, csak ránk jellemző fesztiválstílust, amely elsősorban a saját zenekarainkat foglalkoztatja, de ide meghívtam külsős zenészeket is, akikről tudom, hogy magasfokú művészi produkciót nyújtanak a közönségnek. Nemcsak saját fesztiválokat szervezünk, mert az rengeteg munkát és rizikót jelent, mivel nincs olyan támogatottságunk állami szinten, mint amilyenre szükségünk volna. A már meglévő fesztiválokra és más koncertekre is igyekszünk szervezni fellépési lehetőségeket.
– Mi a helyzet a külföldi fellépésekkel? A legtöbb zenekar célja, hogy a határokon kívül is bemutatkozhasson.
– A külföldi fellépéseket illetően leginkább a progresszív zenei körökben vagyunk ismertek és elismertek. Három zenekarral tudtunk úgy külföldre menni, hogy a koncertjeiket valóban mi szerveztük, az After Cryinggal, a Solarisszal és az East egykori gitárosának, Varga Jánosnak a zenekarával. Ezeket az együtteseket külföldön a világ legjobbjai közt tartják számon! A You and I szintén kapott néhány meghívást és a lazább szövetségben levő zenakarok is – mint a Korai Öröm vagy a Vágtázó Halottkémek – járnak külföldre, de ők inkább saját szervezésben.
– Folkzenét, illetve világzenét nem exportálnak külföldre? Sebestyén Márta vagy a Vujicsics együttes neve szinte minden országban ismert, velük könnyű megtölteni egy koncerttermet.
– A folkzenei ajánlatunk mindig az ő nevükkel kezdődik, hiszen az ismeretlen neveket, akármilyen jók is, nehéz eladni egy olyan marketingorientált piacon, mint amilyen a nyugati piac, ahol arra vevők az emberek, amit a média jónak tart. A folkzene exportjához egy teljesen más kereskedelmi és médiacsoportot kellett megtalálnunk, olyanokat, akiket ez érdekel. Persze általában a pénz is fontos, de valamilyen oknál fogva azoknál a zenei műfajoknál, amelyekkel mi foglalkozunk, az üzleti partnereinknél is a zene szeretete számít elsődlegesen.
– Az anyagiak mégis fontosak, hiszen a zenekarok iránt hatalmas a felelősségük. A leszerződött együttesek joggal várják, hogy önök igényes kivitelű lemezeket adjanak ki, a reklámot oldják meg, szervezzenek koncerteket. Ehhez azonban rengeteg pénz kell. Milyen az anyagi támogatottságuk a többi céghez képest?
– A művészetpolitika támogatási rendszere egyrészt nem jó, másrészt disztingvál és, sajnos, nem a művészeti szempontok szerint. El tudnám képzelni a művészi értékeket létrehozó független kiadók egységesebb szemléletű támogatását. Igaz, talán mi sem vagyunk az a mindenáron nyomuló és a támogatásokat kierőszakoló társaság, pályázatainknak csak kis része sikeres, és akkor is csak a pályázott öszszegek töredékéhez jutunk hozzá. Véleményem szerint az elismerésnek és a támogatásnak egyfajta egységére kellene törekedni. Ennek érdekében szeretnék a közeljövőben a Periferic Recordshoz tartozó zenészek és a média részvételével egy konstruktív beszélgetést és vitát tartani arról, hol a helyünk a mai magyar zenei életben és hogyan tudunk együtt továbblépni. Bár nem sok szó esik róla, de meggyőződésem, hogy többféle politikai szemléletű zenészcsoport található nálunk. Ám a lényeg az, hogy mindenki magas művészi értékű produkciót nyújt, komolyan gondolja a művészetet, van a közönség számára mondanivalója – és ha ebben a néhány pontban egyetértünk, az összes többi nem számít, mert akkor Magyarország kulturális értékeit gyarapítjuk. Ez nagyjából az ars poeticánk is.
– Ön a jelek szerint sokkal nagyobb távlatokban gondolkozik, mint más, haszon alapján működő cégek. Ez vezette a határon túli népzenészek felkarolásához is?
– Engem néhány éve fogott meg ennek a zenei kultúrkörnek a tudása és az, ahogy beszélni tudnak a környezetükről, néprajzukról, történelmükről és a saját életükről. Van erdélyi, felvidéki és újvidéki zenekarunk, tehát az egész Kárpát-medencei magyarság művészetét Magyarország kulturális kincsének tekintjük. Tavaly meg is rendeztem az első „Határontúli Magyarok Zenéje” koncertet a Zeneakadémián, amelyből egy hagyományőrző sorozatot szeretnék indítani, mégpedig a határontúli területeket is helyszínként használva, mivel nem valószínű, hogy az egyes magyar tájegységek lakói és akár zenészei is jól ismernék egymás zenéjét, kultúráját. Szerintem az emberiség jövője azon múlik, hogy a különböző népcsoportok tudnak-e egymással kommunikálni, meg tudják-e fogni egymás kezét. Ebben a zene a legkönnyebb átjárhatóságot és az egyik legbiztosabb csatlakozási pontot jelenti.
origo.hu
Óriási bajban a baloldali pártok, mindent elkövetnek, hogy átverjék a választókat
