Szeretettel építették

Kínai házaspár a kilences buszon. A józsefvárosi piac bádogviskói közül kerülhettek elő, az összekarcolt szélvédőn át lesik a Kőbányai út ipari háztetőin fénylő augusztus végi, éppúgy fáradt napot. Budapest, nyolcadik kerület. Az Orczy tér rossz arcú szeszkedvelői között most határozottan lépdelő, öltönyös urakat látok, jobbjukon ünnephez méltón öltözött hölgyekkel; furcsán hatnak itt, látványosság a tisztességesen ruházkodó átlagember.
A gyanús közerkölcsű játékterem és a térre újonnan telepített téglahodályok után szörnyű állapotú, omladozó bérházak. A sarkon terebélyes konzumhölgyek irányítanak a Visi Imre utca hatos szám alá, kis szívem, teszik hozzá kedvesen, és a Visi utca egész lakossága az ablakpárkányokon könyököl, onnan bámulja az ünnepet. Mert ünnep van: megnyitotta kapuit a polgári körök székháza.
Gyönyörűen helyrehozott épület, felötlik az emberben, milyen volna az egész nyolcadik kerület felújítva, csillogva, újrafestett homlokzatokkal, teraszok fölé akasztott trikolórral, egyáltalán: milyen volna Budapest, ha Prágához vagy Zágrábhoz hasonlóan újjávarázsolódna az enyészet oltárán feláldozott belvárosa. De nem érdemes álmodozni. Marad a szembe hulló vakolat, az ammóniaszag s a tonnányi tacskógumi. Érzékszervi örömök.
A megnyitóra túl későn érkezettek már kiszorulnak a járdára, az ablakba helyezett hangfalból Hende Csaba szól, nem árt sietni, besurranni valahogy, a polgári körök koordinátora megköszöni a tizennyolcezer adakozó segítségét, Gergely István csíksomlyói plébános ajándékát, a székely fakeresztet, világítson az a fakereszt a főváros nyolcadik kerületében, mutasson utat az eltévelyedőknek. Atlétatrikós sörhasak, kontyos, ősz fejek figyelnek minket a Visi utca függönyei mögül, ki tudja, mikor volt ebben az utcában utoljára ekkora látványosság; így illene szépen visszahódítani a nyolcadik kerületet, az elsüllyesztett Atlantiszt, függönyök mögül figyelik a székházat, ami valójában nem is székház: Makovecz Imre a maga szigorával figyelmeztet, amikor egy mozgalomnak székház épül, vége a mozgalomnak. Nem szabad bedőlnünk annak, hogy van székházunk, a Polgárok Házának inkább találkozóhelyként kell működnie. Orbán Viktor szól a megpezsdült közéletről, ahol a 2002-es, nem várt kudarc után együtt maradt polgárok, polgári körök kulturális alkalmakat, fórumokat teremtenek, a közéletről, amelynek egykor kopár területén most csodálatos erdő emelkedett. Himnusz. Kint kék, repedt Trabant berreg.
A beszédek után torlódás az épületben. Még egészen steril, ám kicsi, kies szobák, még nem laktuk be, persze hogy üresek, hiszen – ahogy Orbán mondta – építkezni nemcsak kővel, téglával, malterral, hanem szellemmel és szeretettel is kell. Ha hiányzik a szellem, a meggyőződés, a szeretet, mindent megesz az enyészet.
Riasztó séta a bealkonyodott kerületben, hazafelé. Sötétség és enyészet. Űr, amit meg kell tölteni. Nem lakóparkokkal, üzletláncokkal, kilakoltatandó hajléktalanokkal, hanem szeretettel, meggyőződéssel. Ahogy Végvári Vazul ferences atya, a Vár ’56-os parancsnoka mondta néhány perce a ház szentelésekor: „át kell vergődnünk Szamarián”. Ne legyen székház és ne pártház a szerencsétlen helyen kivirágzott Polgárok Háza, hanem legyen inkább találkozóhely, legyen zarándokhely, ahol fohászkodhatunk, veled, Ady: „Adja meg az Isten, amit nem szokott…”