Gyerekek a középpontban, roncsderbivel

A hét mozibemutatói közül kettő (három?) – meglehetősen eltérő módon – foglalkozik a gyerekekkel és a legkisebbek védelmével.

Üss vagy fuss

Mondanám, hogy vérbeli amerikai független film az Üss vagy fuss, de ahhoz túl profinak tűnik, s még a végén azt hiszi egy gyanútlan filmkedvelő, hogy valamiféle negatív minősítésként citálom elő a kifejezést. Pedig az Üss vagy fuss minden látszat ellenére minimális pénzből (2 millió dollár) készült, s benne még a legjegyzettebb színészek is (Bradley Cooper, Jason Bateman, Tom Arnold) is kávépénzért szerepelnek. A történet klasszikus hajszafilm, amiben egy férfi és szerelme a tanúvédelmi program ellenére bajba kerül, s mindjárt nem is egy veszedelem elől kell menekülniük. Ehhez kellenek a remek sportkocsik, a sok autós üldözés, a nagy sebesség és a dögös verdák  fékcsikorgása. Már önmagában az a tény fergeteges, hogy a főszereplő tanúvédelmi programban használt neve Charles Bronson, de szerencsére a mozi itt közel sem áll le. A főszereplő Dax Shepard hollywoodi áttörésnek szánta alkotását, amelynek a forgatókönyvét is ő írta, s a filmet maga rendezte – erre a túlpezsgésre többször nem lesz szüksége. Most viszont készített egy olyan road movie-t, ami miatt mindig is szerettük a jó nőket és menő kocsikat.

Lazhar tanár úr

Kanada idei Oscar-jelöltje bizonyította, hogy a juharleveles országban komoly és tudatos munka zajlik, s az előző évben elkészült Felperzselt föld akadémiai jelölése után egy teljesen más műfaj és stílus jelenik meg a vásznon. Ebben a történetben egy algériai bevándorló lesz egy montreali általános iskola helyettesítő tanára, ahol rendhagyó módszerekkel próbálja a gyerekek traumatikus élményét, a halált megértetni és feldolgoztatni. Philippe Falardeau rendező sikerrel igyekszik elkerülni a szokásos iskolafilmes kliséket, s feldobni a hagyományos tematikát. Kritikánk a filmről itt olvasható.

Babycall

Bár Noomi Rapace A tetovált lány-trilógia után azonnal elpályázott Hollywoodba, és nagyobbnál nagyobb blockbusterekben aratja le korábbi erőfeszítéseinek gyümölcsét (Prometheus, Sherlock Holmes 2), ez idáig utolsó skandináv mozijában még lelkesen menekül egy pofás thrillerben. A Babycallban egy anyát jászik, aki csemetéjével férje erőszakossága elől bujkál. Hogy minden pillanatban hallja a tízéves forma gyerekét, egy bébihívót vásárol – amely egy éjjel szörnyű sikoltozást közvetít. A hang azonban nem a gyerekszobából érkezik, hanem máshonnan. Az az anya ezt próbálja meg kideríteni, s ekkor kúszik be a menekülős történet mellett a thriller másik cselekményszála.
Rapace szofisztikáltabb külsővel is meggyőző, s ha túltesszük magunkat a tényen, hogy minek egy ekkora gyerekhez bébihívó, valamint nem várunk eget rengető csodára a filmtől, biztosan jobban szórakozunk és félünk, mint egy hollywoodi tucatfilmen. A skandik még akkor is tudják, hogy  mostanság mi a dörgés, ha nem rendkívüliben utaznak.

Démoni doboz

Itt most nem sok meglepetéssel állhatunk elő, a Démoni doboz nem több, nem kevesebb, mint amit a címe, a műfaja, a tartalma és az előzetese megjelöl. A horrorfilmben a központi problémát egy doboz okozza, amiről kiderül, hogy egy démon fészkel benne – később majd átköltözik egy kislányba. S ettő kezdve a klasszikus ördögűzős történet felé sodródik a cselekmény. A Démoni doboz az újdonság igénye nélkül nyílik ki, de legalább nem akar meglepetést csinálni. A rendező, Ole Bornedal ugyan korábban készített itthon is vetített rémisztgető mozikat (Éjféli játszma, Éjjeliőr a hullaházban, Dina vagyok), a Démoni doboz viszont most belesimul a középmezőnybe. A szkeptikusoknak annyit még illendő elmondani, hogy – bár a film már a beharangozóban is hirdeti, hogy megtörtént eset alapján készült – én már jártam több amerikai kisvárosi bolhapiacon, s ott nemcsak én nem láttam démoni dobozokat, de a kispolgárok sem nagyon meséltek ilyen történetekről.

A korábbi hetek remek mozibemutatóiért katt ide, de ízibe!