Istenkeresés és szárnyalás magas fokon

Reméltük, hogy hallunk még felőlük, és így is lett: új lemezt adott ki a Bajdázó, a Börzsöny által ihletett elektrofolk trió.

A tematika továbbra is ugyanaz: a Bajdázó egész művészetét áthatja az istenkeresés, az Isten nélküli és az isteniséggel átitatott világok közötti átjárás, a gondterhes jelenből, a földhözragadt valóságból való menekülés igénye a transzcendenciába, amelyet hol a tájban, hol a tájban hagyott dolgokban, hol az élet különleges pillanataiban talál meg a zenekar.

A Quartnak adott interjúban így beszéltek megközelítéseikről: „...amit mi el szeretnénk mondani, ahhoz inkább ez a fajta hömpölygés kell, ami elkezdődik egy dalból, aztán hömpölygéssé válik, aztán visszatér ahhoz az egyszerű dalformához, aztán újra hömpölygés lesz belőle...” „Bele vagyunk süllyedve az anyagi világba, ami valójában nem igaz, vagy máshogy igaz – pont ez a világ a varázslat.” „A magyar zene az, ami a magyar szellemiségből táplálkozik. Ennyi.”


Bár a Bajdázó ezen a lemezen már egyértelműbb, mint az előzőn, de továbbra is a zene nyelvére lefordított, utalásszerű impressziókban a legerősebbek, ahogy a szövegek is sokszor egy-egy mondatból álló, balladisztikus homályba burkolózó kijelentésekből állnak. A nyitó dalhoz, a felemelő, szférikus Felhőkhöz egy gyorsított filmfelvétel illik az égen örvénylő fehér pamacsokról. Az Amerre fut az élet apró, de meghatározó pillanatairól szól, a Tao filozófiájára emlékeztető belenyugvással az élet-út elfogadására, jöjjön az, aminek jönnie kell („amerre fut, arra az út”). A Zúgó egy kétperces, instrumentális szösszenet, amit a középtempós, gitárdzsemmeléssel erősített Vagyok önmeghatározása követ – bár azt nem tudhatjuk (talán nem is kell tudnunk), hogy önmagát vagy egy magasabb entitás létezését fedezi fel a világ dolgaiban (a pléhkrisztustól a csatatérig) a dalnok.




Az előző album introvertáltabb világát először az Egy ablak idézi meg, mintha a sötét homályban tapogatózva keresnénk a kilátást a tágas, világos égre. Ezt az Árkádiai Kör II. követi, ismét egy rövid instrumentális betétként, madárcsicsergéssel. A több mint nyolcperces Határtalan egy lassú merengés a létezésről, az elidegenedésről („már idegen vagyok földemen”): a Bajdázóra jellemző egykedvű ritmusokba Dennert Árpád szaxofonja hoz free dzseszzes hangulatot.

A lemezt záró Megvallás az előző lemez utolsó dalához (Rákóczi imája) hasonlóan egy imádság, világias fohász, bűnbánat és számadás a dolgok állásáról („szülőföldem zálog, lakásom zálogház”; „kenyéren a zsírom, de azért még bírom, Szűzanyában bízom, Szűzanyámban bízom”). A dal és ezzel az egész album egy misén elhangzott könyörgésben oldódik fel a végén.