Istenkeresés és szárnyalás magas fokon

Reméltük, hogy hallunk még felőlük, és így is lett: új lemezt adott ki a Bajdázó, a Börzsöny által ihletett elektrofolk trió.

Bár a Bajdázó már évek óta létezik, szélesebb közönséghez csak a tavaly megjelent Lekapcsolom a villanyt a fejemben című albumukkal jutottak el, amely amúgy is az addigi legkiforrottabb alkotásuk volt. A Dunakanyar börzsönyi oldalán élő és alkotó zenekar saját művészetét „börzsönyizeneként” aposztrofálja. A tenyérnyi, de misztikus hegység tájaiból, hangulataiból ihletet merítő Bajdázó a magyar népzene, az elektronika, a pszichedélia és az ambient műfajainak határvidékein alkot, de nem egyszerűen a különböző stílusok összekapcsolásáról van szó: sajátos, önazonos, a tájból táplálkozó és a szó legszebb értelmében magyaros zenét alkotnak, amely úgy kortalan, hogy közben finom áthallásokon keresztül nagyon is utal a minket körülvevő korral.


Mile Zsigmond (ének, gitár, ritmushangszerek), Győrffy Ákos (basszusgitár, effekt, looper, kanna, kahon, ritmushangszerek, vokál) és Gugyella Zoltán (basszusgitár, looper) triója igazi alkotóközösségként funkcionál: bár Győrffy költőként is ismert, és megszólalásai alapján ő a zenekar fő iránymutatója is; a költői, szürreális és transzcendentális témákat is pedzegető dalszövegeket Mile írja; míg Gugyella számít a Bajdázó zenei rendezőjének. Mostani hangzásukat Győrffy egyik álma hatására kezdték el keresgélni. „Aztán a kályhában ropogó tűz ritmusára indult el a zene a pattogások, reccsenések hangközeiből. Ez a zene mindenhonnan szólt, a deszkapadló réseiből szivárgott fel, a kéményfüstben lebegett, az almák illatos húsából párállott elő. Zenélt minden létező a vízesésből épült házban, testem összes sejtjével együtt. ( ) Azt mondtam nekik, hogy bár tudom, az álmomban hallott zene rekonstruálhatatlan, mégis csak ezzel érdemes próbálkoznunk, minden más hamisan szólna ezek után” – beszélt álmáról a Quartnak Győrffy.

A nagyszerű, összeérett, lassan hömpölygő Lekapcsolom a villanyt a fejemben-lemez kész receptet adott a Bajdázónak – és az ilyen recept kihívást is jelent minden zenekarnak: hogyan tovább innen? Az Amerre fut-albumon a legjobb utat választották: tovább bontogatták saját megtalált világukat. A lemez teljes egészében meghallgatható a Soundcloudon, illetve ingyenesen letölthető a Bajdázó honlapjáról is.

A Bajdázó eleddig egy introvertált hobbizenekar volt, dalaiknak különös bájt kölcsönöztek a befelé burkolózó, tétova, minimalista zenei megoldások, és a szándékosan homályban hagyott, utalásszerű szövegek – tökéletes aláfestések ehhez őszi-téli merengésekhez. Az Amerre futról első hallásra is átjön, hogy egyre jobban összeszokott a zenekar, egyre bátrabban merik magukat zeneileg és szövegileg is kifejezni: erősebb ritmusok, sokszínűbb hangtájképek, egyértelműbb szövegek jellemzik a lemezt, amelyen a befelé fordulás helyett egyre többször érzékelhető a könnyedség, a kinyílás, a szárnyalás igénye.

A tematika továbbra is ugyanaz: a Bajdázó egész művészetét áthatja az istenkeresés, az Isten nélküli és az isteniséggel átitatott világok közötti átjárás, a gondterhes jelenből, a földhözragadt valóságból való menekülés igénye a transzcendenciába, amelyet hol a tájban, hol a tájban hagyott dolgokban, hol az élet különleges pillanataiban talál meg a zenekar.

A Quartnak adott interjúban így beszéltek megközelítéseikről: „...amit mi el szeretnénk mondani, ahhoz inkább ez a fajta hömpölygés kell, ami elkezdődik egy dalból, aztán hömpölygéssé válik, aztán visszatér ahhoz az egyszerű dalformához, aztán újra hömpölygés lesz belőle...” „Bele vagyunk süllyedve az anyagi világba, ami valójában nem igaz, vagy máshogy igaz – pont ez a világ a varázslat.” „A magyar zene az, ami a magyar szellemiségből táplálkozik. Ennyi.”


Bár a Bajdázó ezen a lemezen már egyértelműbb, mint az előzőn, de továbbra is a zene nyelvére lefordított, utalásszerű impressziókban a legerősebbek, ahogy a szövegek is sokszor egy-egy mondatból álló, balladisztikus homályba burkolózó kijelentésekből állnak. A nyitó dalhoz, a felemelő, szférikus Felhőkhöz egy gyorsított filmfelvétel illik az égen örvénylő fehér pamacsokról. Az Amerre fut az élet apró, de meghatározó pillanatairól szól, a Tao filozófiájára emlékeztető belenyugvással az élet-út elfogadására, jöjjön az, aminek jönnie kell („amerre fut, arra az út”). A Zúgó egy kétperces, instrumentális szösszenet, amit a középtempós, gitárdzsemmeléssel erősített Vagyok önmeghatározása követ – bár azt nem tudhatjuk (talán nem is kell tudnunk), hogy önmagát vagy egy magasabb entitás létezését fedezi fel a világ dolgaiban (a pléhkrisztustól a csatatérig) a dalnok.




Az előző album introvertáltabb világát először az Egy ablak idézi meg, mintha a sötét homályban tapogatózva keresnénk a kilátást a tágas, világos égre. Ezt az Árkádiai Kör II. követi, ismét egy rövid instrumentális betétként, madárcsicsergéssel. A több mint nyolcperces Határtalan egy lassú merengés a létezésről, az elidegenedésről („már idegen vagyok földemen”): a Bajdázóra jellemző egykedvű ritmusokba Dennert Árpád szaxofonja hoz free dzseszzes hangulatot.

A lemezt záró Megvallás az előző lemez utolsó dalához (Rákóczi imája) hasonlóan egy imádság, világias fohász, bűnbánat és számadás a dolgok állásáról („szülőföldem zálog, lakásom zálogház”; „kenyéren a zsírom, de azért még bírom, Szűzanyában bízom, Szűzanyámban bízom”). A dal és ezzel az egész album egy misén elhangzott könyörgésben oldódik fel a végén.