Traumatalálkozó: ahol Közép-Európa kiönti a lelkét

A közép-európai traumatalálkozó hungarikum lehet. A FISZ új nyelvet keresne, hogy meg tudjuk beszélni a történelmi tragédiákat.

Sok álmosító rendezvényen vehet részt, aki tényleg rászánja magát, hogy követi a magyarországi irodalmi közéletet. Egyes beszélgetéseken azt érzi az ember, hogy a szervezők, de talán maguk a szerzők sem ugyanabban az országban vagy ugyanabban az Európában élnek, mint ő maga. A fiatal írószervezetekkel viszont egyre gyakrabban fordul elő, hogy rátapintanak a lényegre. A Traumatalálkozó néhány hónap leforgása alatt már a második olyan fesztivál, ahol jó kérdést tettek fel a szervezők. Az első a József Attila Kör (JAK) Haza, Heimat, Home elnevezésű találkozója volt. Ez is arra épített, hogy bizonyos fogalmakat újra kell értelmeznünk egy új helyzetben: volt például olyan íróvendégük, akit a történelem folyása és a sok ide-oda költözködés miatt három nemzet is magáénak vallhat, és szép számmal akadtak olyan meghívottjaik is, akik nem az anyanyelvükön írnak. Legtöbbször azért, mert a történelem közbeszólt. Egy olyan Európában, ahol ilyen gyakori a többes identitás, joggal merül fel a kérdés, hogy pontosan mi is a haza. Erről gondolkodtak az írók a JAK szervezésében.

Balról jobbra: Varga Betti (moderátor), Varga Edgár, Sopotnik Zoltán, Sinisa Tucic és Orcsik Roland

Fotó: Nagy Béla

Az első Közép-Kelet Európai Traumatalálkozó felvetése hasonló. Borbáth Péter, a FISZ-könyvek szerkesztője és a fesztivál egyik szervezője azt mondta: a cél, hogy új nyelvet találjanak a régi problémák megbeszélésére. A traumatalálkozó első napján az egyéni tragédiákról is szó esett, de fontosabbnak tűntek a kollektív traumák, már csak azért is, mert ha történelemről van szó, nem élünk mindig a legbékésebb egyetértésben a szomszédainkkal. Mindemellett nekik is megvannak a maguk frusztrációi. Erről a meghívott szlovák szerző, Michal Hvorecky beszélt a fesztivál csütörtöki rendezvényén. Elmondása szerint úgy érzi: senki nem figyel például a szlovák irodalomra. Ők olvassák a magyar szerzőket, előkelő helyük van a könyvesboltok polcain, ahogy például a cseheknek is. Fordítva ez kevésbé érezhető. Ebben igazat kell adnunk nekik, legutóbb szlavisták egy csoportja hívta fel a figyelmet arra, hogy a szláv irodalmakat nem mindig sikerül a magyar közönség ingerküszöbéig eljuttatni, és a kisebb szláv irodalmakra ez fokozottan igaz. Michal Hvorecky építően nyilatkozott a magyar–szlovák kapcsolatról. Elmondta: őt az érinti rosszul, ha úgy érzi, hogy a magyarok kizárólag a szlovákiai magyarság lakhelyének tekintik Szlovákiát, a szlovák történetírás hazugságaiból pedig elege van.

Bár az ilyen beszélgetéseket lehetetlen, és nem is kell függetlenné tenni az érzelmektől, inkább az objektivitás és az igazságkeresés volt jellemző a meghívott szerzőkre, mint a saját sérelmeik felemlegetése. A beszélgetés legérdekesebb szereplője talán a szerb Sinisa Tucic költő volt, akinek bőven kijutott a traumákból: megélte a kilencvenes években a háborút, mozgássérültként pedig a megkülönböztetéssel is meg kellett küzdenie. Mégis azt mondja: a személyesség, a sérelmek irodalmi feldolgozása önmagában kevés, nem csak magunkra kell gondolnunk. „Ha nem lett volna a kultúra, az igazolás, hogy ez már valakivel megtörtént, sokkal nehezebb lett volna nekem is” – mondja. Szerinte ez az igazolás a művészet feladata, és a saját írásaiban is ezt akarja megvalósítani. Úgy gondolja, a cél, hogy az olvasó az irodalomban végigélje a traumákat, abban a reményben, hogy többé nem ismétlődnek meg.

A miénk sokkal fájdalmasabb, mint a tiétek?

Borbáth Péter is hangsúlyozta: traumákról van szó, de az írók és irodalmárok nem azért gyűltek össze, hogy egymást pátyolgassák. Egymás traumáinak meg- és elismerése ugyanis kevés, mindenképpen közös képet kell kialakítanunk a tragédiákról. „A magyar politikai és irodalmi közbeszéd alapvető problémája, hogy az egyes csoportok és egyének a saját traumáikat sokkal meghatározóbbnak tartják a másikéinál. A traumák egymásnak feszülnek, sok esetben pedig úgy viselkedünk, mintha az egyik trauma felülírná a másikat” – fogalmazott. Ezért is szervezték e téma köré a fesztivált, amelynek célja, hogy a traumák találkozzanak, és új nyelv alakuljon ki, amely lehetővé teszi, hogy a traumák konfrontálódjanak, de nem szül erőszakot és gyűlöletet. Fontosnak tartják azt is, hogy fiatal szerzőket hívjanak meg, nemcsak azért, mert fiatal írószervezetről van szó, hanem mert úgy gondolják: ezt a nyelvet együtt kell kialakítania az új nemzedéknek.

A fesztivál első, csütörtöki napján Sinisa Tucic szerb, Jonás Hajek cseh, Csehy Zoltán, Sopotnik Zoltán és Varga Edgár magyar író–költők és Liska Márton történész beszélgettek, a pénteki második napon Florin Poenaru és Razvan Tupa román, Marko Pogacar horvát szerzők, valamint Mikola Gyöngyi, Győrffy Ákos, Misetics Bálint, Borbély András és Kovács Mónika részvételével tartanak beszélgetéseket a budapesti Fogasházban. A legtöbb szerzőnek egyáltalán nem volt magyar fordítása eddig, a traumatalálkozóra viszont elkészült néhány versfordítás.

S nincsenek többé világmegváltó generációk

a világ ugyanolyan maradt

Semmi sem maradt

Semmi sem olyan mint régen

De a világ ugyanaz maradt

Csupán az egyének

Idegesek kissé

Kis linkjeikben

Összepréselt egyének

Részlet Sinisa Tucic  A világ ugyanaz maradt című verséből, Orcsik Roland fordíŧásában