Apokalipszis, hipnózis, csábítás

A hét filmbemutatói között külön említést érdemel az Oscar-díjas Danny Boyle és a legendás olasz rendező, Bernardo Bertolucci új alkotása. De van itt apokaliptikus Will Smith is, párban a fiával.

Transz

Danny Boyle először a Trainspotting után vált világhírű rendezővé, majd egy furcsa szakmai kanyar után a Gettómilliomossal Oscar-díjat nyert és végleg bekerült a halhatatlanok panteonjába. Boyle tehetsége az amerikai filmakadémia elismerése óta akadálytalanul szárnyalhat, és a remek direktor hatalmát dicséretes módon nem valamilyen képregény film elkészítésére használja fel, hanem kísérletező énjének nehézkedi ki az újabb és újabb lehetőséget. A 127 órában alkotói leleménnyel sikerült mindvégig feszültté tennie egy egyszemélyes kamaratörténetet, a Transzban pedig a klasszikus történetmesélésnek mutat fityiszt és egy, a nézőt újra és újra becsapó történetet vitt vászonra. Az alaphelyzet legalább egyszerű: egy aukciósház munkatársa egy árverésen megszervez egy bűnbandával egy festménylopást, ám az akció közben beveri a fejét, ami amnéziát idéz elő, hősünk pedig elfelejti, hogy hova rejtette el a képet. Az erőszak nem segít feleleveníteni a memóriáját, így aztán egy hipnotizőr próbálkozik vele, aki a transzban lévő férfi elméjében igyekszik turkálni a válasz után. Kritikánk a filmről itt olvasható.

A Föld után

Will Smith Hollywood egyetlen olyan állócsillaga volt, aki immár majd húsz éve minden egyes filmjével, műfajtól, témától függetlenül kasszasikert csinált. Persze a sorozatok azért vannak, hogy egyszer megszakadjanak, de milyen méltatlan dolog, hogy egy egykori másik sikergyárossal,  M. Night Shyamalannel zuhanjanak alá az Olümposzról? Mondhatni, utóbbi rántotta magával előbbit, hiszen a Hatodik érzékkel és A sebezhetetlennel még nagyot kaszáló rendező jó ideje már csak önmaga árnyéka, és még jobb reményű filmjei is csak halovány utánlövései a korábbi eredeti történeteknek (Az utolsó léghajlító, Az esemény, Lány a vízben). Smithnek ellenben most keserű a pirula, húsz éve nem volt olyan hervatag mozija, mint a mostani. A jövőben játszódó apokaliptikus vízióban pedig még fiát (Jaden Smith) is maga mellé vette. A sztori szerint a Földről réges-rég elmenekültek az emberek, Smith és fia pedig egy űrkirándulás során hajtanak végre kényszerleszállást a nem is olyan kihalt bolygón. Aztán pedig kezdetét veszi a túlélésért folytatott harc.

Felcsípve

Örülhetnek a könnyed románcra áhítozók, s a francia vígjátékokat egykoron a magyar piacról hiányolók, mert az egykori szórványos bemutatást mára a bőség zavara váltotta fel, s nyugodtan kijelenthetjük, hogy ami egy kicsit is sikeres a gall filmszínházakban, az bizton megérkezik a magyar mozikba is. A Felcsípve a tematikát annyiban kívánja feldobni, hogy benne egy nagyobb korkülönbség adja a helyzetkomikumot: egy tinédzser srác és egy már befutott, dekoratív harmincas nő gabalyodik össze. Előbbi számára tündérmese a hölgy skalpja, utóbbi számára nem várt segítség a karrierben és előmenetelben az első furcsán hangzó románc. És mivel mindketten mást várnak a korkülönbség feszítette kapcsolattól, egyáltalán, más szemmel néznek egy kapcsolatra, garantált, hogy félreértésekben és fordulatokban nem lesz hiánya a nézőnek.

Volt egyszer egy család

Tavaly Velencében nem azért nyert három díjat is (közte az operatőrnek járó elismerést) a Volt egyszer egy család, mert lejtett a hazai pálya, hanem mert a palermói születésű – és egyébként elsősorban operatőrként elismert – Daniele Cipri egy kemény, realista történetet tett le az asztalra, ami gond nélkül megállta a helyét a tavalyi velencei mezőnyben. A Cipri olyan lokálpatrióta, aki úgy irányítja a figyelmet a lesajnált Dél-Olaszországra és Szicíliára, hogy nem idealizálja, romanticizálja az ottani életet. Hősei éppoly kiszolgáltatott átlagemberek, amilyenek a munkanélküliség közepette az ott élők többsége. A népes családot lesújtja a maffiaharcok során véletlenül eltalált és meggyilkolt lányuk tragédiája, ami egyúttal a felemelkedés talmi csillogását villantja fel számukra. A család kárpótlást remél az államtól a baleset és a veszteségek miatt, és hamarabb lovalja magát bele a lehetőségbe, mint hogy abból bármi megvalósulna. A Volt egyszer egy család a Reality után rövid időn belük a második olyan olasz dráma, ahol a szegénységből való kiút minden vágyakozás ellenére nem valósul meg, és a másnapra ébredés nem kevés keserűséggel szolgál.

Én és te

A legendás olasz rendező, Bernardo Bertolucci évtizedeken keresztül gyönyörűen alkalmazkodott az újabb trendekhez a nemzetközi filmgyártásban, és naprakész válaszai voltak a vásznon a legkülönfélébb elvárásokra. Így fordulhatott elő, hogy gazdag pályafutása során jegyzett botrányfilmet (Utolsó tangó Párizsban) az odamondogatásban különösen erős Marlon Brandóval, Oscarral elhalmozott és agyonajnározott tablófilmet (Az utolsó császár), briliáns politikai jegyzetet (Huszadik század), Buddha-filmet (A kis Buddha), és részt vett a Volt egyszer egy vadnyugat ikonikus Leone-western forgatókönyvének megírásában is. A sokoldalú rendező egészségi állapota mára megromlott, a rendező tolókocsiba kényszerült, de a szakma nem feledkezett meg róla, egyebek mellett tavaly életműdíjat kapott az Európai Filmakadémiától is. És a rendezéshez is visszatért kilenc év után. Igaz, minimalista kamaratörténete messze van a legszebb pillanataitól: az Én és te történetében egy fiú kirándulás helyett elrejtőzik a pincéjükben, hogy kihasználhassa magányát. Amibe váratlanul betoppan a drogos és rég nem látott féltestvére.