Nyolc év a szovjet cenzúrával szemben

Arkagyij és Borisz Sztrugackij klasszikusát, a Stalker – Piknik az árokpartont most először vehetjük kézbe cenzúrázatlanul. Megnéztük, az elvtársaknak mi szúrta a szemét.

Mintegy harminc évvel hazai debütálása után most először cenzúrázatlanul került a könyvárudákba Arkagyij és Borisz Sztrugackij kitűnő regénye Stalker – Piknik az árokparton címmel. A kötetet a Metropolis Media Kiadó gondozza, és jó eséllyel azoknak is megakad rajta a szemük, akik borító alapján választanak olvasmányt maguknak. (Ez természetesen nem helyes, de Sallai Péter grafikusnak hála, legalább ők sem nyúlnak mellé!) A regény amúgy önállóan, illetve Andrej Tarkovszkij belőle táplálkozó ’79-es mozijával, a vasfüggöny mindkét oldalán népszerű Sztalkerrel együtt ugyancsak megvásárolható.

Az orosz testvérpár történetéről általánosságban néhány hete számoltunk be, a cselekményt pedig annyian tárgyalták már, hogy nem lenne értelme n plusz egyedik szerzőként csatlakozni a méltatók népes táborához. Munkánk azonban itt mégsem ér véget, hiszen az új kiadás a regényen és a film egyik korai, irodalmi forgatókönyvén kívül olyan újdonsággal bővült, amelyet képtelenség szó nélkül hagyni.

Borisz Sztrugackij utószavában egy régi vágyát teljesíti be: fellebbenti a fátylat arról, milyen elkeseredett harcot folytattak fivérével nyolc éven át a Piknik és még néhány művük megjelentetéséért.

A rövid elbeszélés egészen 1970 februárjáig repít vissza. A szerzők akkor a komarovói alkotóházban dolgoztak, és mintegy mellékesen, az esti séták alkalmával fektették le regényük alapjait. Egy évvel később, ugyanott megírták a vázlatát, aztán tollat ragadtak – a kéziratot ’71 őszén zárták le. A szöveg a leningrádi Auróránál komolyabb ellenállás nélkül ment át, a szerkesztők jobbára csak a „mocsok” meg „disznó” szavakat gyomlálták ki belőle, a következő nyáron pedig folytatásokban közölték egy folyóirat hasábjain.

Ezzel egy időben a páros fejébe vette, hogy előrukkol egy gyűjteményes kötettel, melyben a Piknik az árokparton mellett a Kölyök és a Gyilkossági ügy című írásaik kapnának helyet. Kiadójuk, a Molodaja Gvargyija viszont habozott, majd az unszolásra a tervezetet egy történész professzornak (állítólag a tanár úr nagyon szerette a sci-fit) adta át véleményezésre. Közben az egyik vezető megsúgta nekik, hiába fáradoznak, az igazgatóság letiltotta őket. Indoklás nem volt.

A testvérpár ettől a naptól, vagyis 1971. július 16-tól kezdve száznál több levelet adott postára és kapott válaszul: megkeresték a Molodaja Gvargyija fejeseit épp úgy, mint a SZKP KB kulturális osztályát, a propagandaosztályt, a Komszomol illetékeseit, de mindenütt falakba ütköztek. A komor hangvételű, kegyetlen világban játszódó történetet a cenzorok nem tudták megemészteni. Jó szándékú, a szocialista ifjúság morális fejlődését szem előtt tartó javaslataik között szerepelt egyebek mellett az élőholtak kiirtása a könyv lapjairól, Redrick Schuchart, a stalker szókincsének alapos megújítása, valamint Kirill Panov szovjet állampolgárságának nyomatékosítása, valahányszor a szereplő feltűnik a műben.

Azt, hogy az elvtársakat valóban a kötelességtudat és a segítő szándék vezérelte, az a lista is bizonyítja, melyet a leginkább változtatásért kiáltó szófordulatokról, amorális megnyilvánulásokról, fizikai erőszakcselekményekről bocsátottak Arkagyij és Borisz Sztrugackij rendelkezésére. A felsorolás körülbelül félezernyi helyet jelöl meg a valamivel több mint kétszáz oldalas regényből.

Nézzünk pár példát, lássuk, mitől igyekeztek megmenteni az olvasókat e derék emberek:

„Kapd fel a levegőbe a kövér hátsódat!”

„Az utolsó cseppig kiürítettem a kulacsot.”

„Legközelebb pedig a képedre kapsz!”

„Tedd be a fogad és menjünk!”

„Te mocsok!”

„Majmocsak háborítatlanul durmolt.”

Meggyőződésünk, e néhány kiemelés nem szorul magyarázatra. A páros mégis megpróbálkozott a lehetetlennel, és azzal érvelt: a Piknik a hanyatló, belülről rothadó kapitalizmust idézi meg, hiba lenne tehát megszépíteni a fogalmazást.

A fivérek 1980-ig küzdöttek, s végül pürrhoszi győzelmet arattak: gyűjteményes kötetük az elképzelésekhez képest más tartalommal, durván átdolgozott és megcsonkított szöveggel jelent meg. De megjelent, és ez akkoriban minden várakozást felülmúlt.

S hogy mi a tanulság? Amíg harcoltak, a szerzők azt hitték, a rendszer ideológiai okokból gáncsolja őket. Ám végül ráeszméltek: a cenzorok valóban hittek abban, hogy a fantasztikus irodalomnak nem lehet köze a kegyetlen valósághoz, a nyelvezetének pedig a lehető legszíntelenebbnek kell lennie – pont olyannak, amilyen a Szovjetunió is volt...