Drága Tibi! A megszólítás a Te esetedben nem közhelyszerű, hiszen az arra érdemeseknek kijárt Tőled egy „drágám” – nemtől és kortól függetlenül. Ami bizony ritka kitétel mai szeretethiányos, érdekközpontú világunkban.
Ahol az érdek–érték ellentét örök párharcában Te csakis az utóbbit tudtad elképzelni. Ha nem így lenne, ugyan miképp tudtál volna olyan műveket alkotni, mint a Jézus Krisztus Szupersztár, az Evita magyar fordítása, vagy akár az önálló darabként megírt Sztárcsinálók? Amelyek tőled annyira hitelesek voltak!
És tudod, miért? Mert mindezt átélted. Mert „oly korban éltél”, mikor a rock and roll még „ügy” volt.
Igen, halálosan komolyan vettétek a Radics Bélával, Barta Tomival közös dzsemmeléseket, a kölyökkori zenekarosdit. Mikor mi, pattanásos kamaszokként rostokoltunk a recsegő rádiókészülékek előtt, vajon mikor szólal meg végre egy Jimi Hendrix- vagy Cream-nóta; Te már tudtad, amit mi csak próbáltunk megfejteni: magyarra fordítottad őket, mondván, lehetőleg ne csak ordítsuk Eric Claptont, de értsük is.
Azt is kevesen tudják – mert nemigen dicsekedtél vele –, az első magyar nyelvű szövegeket igenis Te vetetted papírra.
Fotó: Béres Attila
Ma is eszembe jut néha a Rákóczi, vagy a Táncsics hajó, ahol a Sakk-Matt romjain felépült Korong együttessel, Dancsák Gyuszival, Csuha Lajossal, Bódi Magdival és a többiekkel elejétől végéig megjelenítettétek a Jézus Krisztus Szupersztárt. Magyarul. Milyen évet is írtunk ekkor? 1973-at. Mikor még javában tombolt az antiklerikális, dialektikus materializmust sulykoló, bár puhának nevezett diktatúra.
Miklós Tibor váratlanul ment el, 66 éves korában, szombaton érte a halál. Életművéről itt olvashatnak.
A magyar musical örökbe fogadója teli volt még tervekkel, amelyekről néhány nappal ezelőtt az MNO Grundnak mesélt. Ez volt az utolsó interjúja.
Mindegy, a kocka már el volt vetve. Senki nem akadályozhatta meg, hogy megcsináld az első magyar Rock Színházat. Jóformán a semmiből. A kölcsönkért katonai díszletekből, állandó „telephely” hiányában. Csak a Te és választott színésztársaid lelkesedése vitt, hajtott előre. Ha kidobtak az ajtón, visszamásztál az ablakon, mert a színház mindent vitt. Amellett csak a család, a család szeretete rúghatott labdába. Mindkettő, mindvégig elkísért.
A semmiből való építkezés kínlódásától a szabad vállalkozás korában sem tudtál megszabadulni. Míg a nyolcvanas évek szocializmusában az elvtársak marka ideológiai okokból csukva maradt, ma a gazdasági nehézségek állnak a kultúra útjába. A színházad valami csoda folytán mégis működött. Addig-addig kilincseltél, míg sikerült egy-egy előadást tető alá hoznod.
Sokszor a családi költségvetés kontójára. „Tudod, akarok adni ezeknek a lelkes, tehetséges fiataloknak egy kis pénzt!” – mondogattad. Ezekben a fiatalokban láttad a jövőt, és bizonyára nem tévedtél. A szeretetük, odaadásuk volt az útravaló minden egyes előadásodhoz. Talán ezért is tudtál – kívül-belül – az utolsó percig oly fiatal maradni.
Mert mi IIyenek voltunk – szoktad mondani, s mindez megelevenedett életrajzi színművedben, a Piccoló Színházban is, ahol végigkönnyeztem Radiccsal, Bartával és Orszáczky Jackie-vel való barátságod történetét. Igen, a mindenható beatzene, a kölyökkori szerelmek, a barátság és a becsület hiteles megjelenítését.
Már posztumusz bemutató lesz a P. Mobil Kintornás szerencséje, amelynek szövegkönyvét nemrég fejezted be. A Pandora’s Box Pangea-darabja pedig még a nulladik kilométerkőnél várakozik. Ki tudja, startol-e valamikor? Mint ahogy sok minden más is, hiszen tele voltál tervekkel.
Drága Tibikém! Emlékszel, a Radics Béla utca elnevezés kapcsán az egyik kereskedelmi televízió stúdiójában beszélgettünk az Ilyenek voltunk hőseiről. Négyetekből mára egyedül maradtál hírvivőnek – mondtad akkor. Azóta már együtt zenélsz, beszélgetsz, sörözöl egykori barátaiddal – egy másik dimenzióban. Az Égi színpad büféjében.
De az itt maradottaknak hiányzol. Nagyon.
Barátod:
Hegedűs István
