A semmiből való építkezés kínlódásától a szabad vállalkozás korában sem tudtál megszabadulni. Míg a nyolcvanas évek szocializmusában az elvtársak marka ideológiai okokból csukva maradt, ma a gazdasági nehézségek állnak a kultúra útjába. A színházad valami csoda folytán mégis működött. Addig-addig kilincseltél, míg sikerült egy-egy előadást tető alá hoznod.
Sokszor a családi költségvetés kontójára. „Tudod, akarok adni ezeknek a lelkes, tehetséges fiataloknak egy kis pénzt!” – mondogattad. Ezekben a fiatalokban láttad a jövőt, és bizonyára nem tévedtél. A szeretetük, odaadásuk volt az útravaló minden egyes előadásodhoz. Talán ezért is tudtál – kívül-belül – az utolsó percig oly fiatal maradni.
Mert mi IIyenek voltunk – szoktad mondani, s mindez megelevenedett életrajzi színművedben, a Piccoló Színházban is, ahol végigkönnyeztem Radiccsal, Bartával és Orszáczky Jackie-vel való barátságod történetét. Igen, a mindenható beatzene, a kölyökkori szerelmek, a barátság és a becsület hiteles megjelenítését.
Már posztumusz bemutató lesz a P. Mobil Kintornás szerencséje, amelynek szövegkönyvét nemrég fejezted be. A Pandora’s Box Pangea-darabja pedig még a nulladik kilométerkőnél várakozik. Ki tudja, startol-e valamikor? Mint ahogy sok minden más is, hiszen tele voltál tervekkel.
Drága Tibikém! Emlékszel, a Radics Béla utca elnevezés kapcsán az egyik kereskedelmi televízió stúdiójában beszélgettünk az Ilyenek voltunk hőseiről. Négyetekből mára egyedül maradtál hírvivőnek – mondtad akkor. Azóta már együtt zenélsz, beszélgetsz, sörözöl egykori barátaiddal – egy másik dimenzióban. Az Égi színpad büféjében.
De az itt maradottaknak hiányzol. Nagyon.
Barátod:
Hegedűs István
