Elhunyt Borbándi Gyula

Szerdán délután hunyt el budapesti otthonában, csendben, családja körében.

A tájékoztatás szerint Borbándi Gyula szerdán délután hunyt el budapesti otthonában, csendben, családja körében.

Borbándi Gyula 1951 és 1984 között Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársa volt. 1951-ben részt vett az emigránsok által szerkesztett Látóhatár folyóirat megindításában, később ennek főmunkatársa, majd főszerkesztője, 1958–1990 között pedig az Új Látóhatár felelős szerkesztője volt. 1992 óta a Magyar Szemle, 1995 óta a Bécsi Napló szerkesztőbizottsági tagja volt.

Úgyszólván minden jelentős emigráns-folyóiratban jelentek meg írásai. Kötetei nélkülözhetetlen forrásmunkák, élvezetes olvasmányok, a magyar irodalom és szellemtörténet maradandó darabjai – olvasható a feleség, Juhász Olga megbízásából az MTI-hez eljuttatott közleményben.

Az MTI Sajtóadatbank összeállítása szerint Borbándi 1919. szeptember 24-én munkáscsaládban született Budapesten. A közügyek és az irodalom iránti érzékenységet fiatalkorából hozta magával, rendszeresen olvasta a népi írók műveit és részt vett a Széchenyi Szövetség falukutató munkájában, a szervezetnek alelnöke is volt. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemet munka mellett végezte el, 1942-ben szerzett jogi diplomát. 1941–1949 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselője volt, közben 1942–45-ben katonai szolgálatot teljesített.

A Nemzeti Parasztpárt Kovács Imre nevével jelzett irányvonalához csatlakozva kapcsolódott be a politikai életbe. 1949 januárjában a politikai mozgástér beszűkülése miatt hagyta el Magyarországot. Rövid ausztriai tartózkodás után Svájcban telepedett le, majd 1951 nyarán Münchenbe költözött. Ettől az évtől 1984 szeptemberéig Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársa, 1979–84 között a magyar osztály helyettes igazgatója volt. 1951-ben Zürichben részt vett a Látóhatár című folyóirat megindításában, amely a nyugati magyar emigráció meghatározó szellemi műhelyévé vált. 1953 januárjától a folyóirat főmunkatársa, 1957 novemberétől egyik szerkesztője, 1958 júliusától 1989 végéig az Új Látóhatár felelős szerkesztője volt. (A folyóirat archívuma tavaly digitális formában is elérhetővé vált.)

A Hontalan Írók PEN Központja német nyelvterületi csoportjának 1970-től tíz éven át volt alelnöke. Publikált az Irodalmi Újságban, a Katolikus Szemlében, a Magyar Híradóban, a Bécsi Naplóban, a Szivárványban, a Nyugati Magyarságban, az Életünkben és az Ungarn-Jahrbuchban, utóbbinak 1991-től szerkesztőségi tagja volt.

Először 1987-ben látogatott haza, a rendszerváltást követően idehaza is publikált. 1990–92-ben a budapesti Hitel védnökségének tagja, 1991–2001 között a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság végrehajtó bizottsági tagja, 1992 óta a Magyar Szemle szerkesztőbizottsági tagja, 1995 óta a Bécsi Napló szerkesztőbizottsági tagja is volt.

Munkáiban főleg irodalomtörténeti, történelmi és politikai kérdésekkel foglalkozott, amelyek nélkülözhetetlen forrásmunkák, élvezetes olvasmányok, a magyar irodalom és szellemtörténet maradandó darabjai. A hetvenes évek elején kezdte el írni a magyar népi irodalom és mozgalom bemutatását és értékelését, a kiadási lehetőségekre tekintettel német nyelven. A magyar népi mozgalom című kötet német változatát 1976-ban Münchenben, a magyar változatot 1983-ban New Yorkban adták ki – Budapesten csak 1989-ben jelenhetett meg.

A magyar emigráció életrajza 1945–1985 című munkája, a külföldre szakadt magyar politikusok, írók tevékenységének lexikális alaposságra törekvő összefoglalása Bernben 1985-ben, Budapesten 1989-ben látott napvilágot. 1987-ben jelent meg a Nyugati magyar tanulmányírók antológiája, majd 1992-ben az évtizedes gyűjtőmunka eredményeit összegző Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia. 1997-ben adták ki a Magyar politikai pályaképek 1938–1948 című, több mint háromszáz politikus életrajzát tartalmazó könyvét. 2003-ban jelent meg a Két világban. Életem és pályám című kétkötetes önéletrajza.

A rendszerváltás után, 1991-ben három elismerésben is részesült: megkapta a Magyar Művészetért Díjat, a Pro Cultura Hungarica kitüntetést és a Magyar Érdemrend középkeresztjét. 1992-ben Bethlen Gábor-díjat, 1995-ben Nagy Imre-emlékplakettet vehetett át. A Széchenyi-díjjal 1999-ben tüntették ki „esszéírói, történészi munkásságáért, a nyugati magyar emigráció kutatásáért”. 2000-ben a Magyar Örökség kitüntető címét kapta meg, 2007-ben Hazám díjjal tüntették ki. 2011-ben példaértékű irodalmi, történészi életműve elismeréseként megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkereszt a csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést.

Borbándi Gyula életfilozófiáját egy interjúban így foglalta össze: „Mindig az elérhetőre törekedtem, és nem kínoztam magam megvalósíthatatlan vagy reménytelen dolgokkal. Ragaszkodtam a családomhoz, azokhoz az embertársaimhoz, akik szerettek és akiket szerettem. Békére és belső harmóniára vágytam, nem volt bennem semmilyen küldetéstudat, de mindig igyekeztem nemcsak a magam javára, hanem a köz hasznára is dolgozni.”