Illésék és követőik

Az Illés zenekar egykori klubsikereinek helyszíne, az FMH ma is él. Újjászületve, megfiatalodva.

Ki gondolta volna az ezerszer áldott (vagy épp szidott) hatvanas-hetvenes években, hogy a százezrek kedvence Illés zenekar – megfogyva bár, de törve nem – épp egyik kultikus helyszínükön, a Fővárosi Művelődési Ház (FMH) azóta átalakított színháztermében fog majd megemlékezni ötvenéves jubileumáról? Megfogyva, hiszen már két muzsikusa is az égi zenekarban teljesít szolgálatot. Ám Szörényi Levente és Szabolcs, valamint „Szörényi-Bródy\" mint harmadik testvér, arcán az elégedettség kifejezésével nyugtázza életművének fiatalok és kevésbé fiatalok által végbement reinkarnálódását.

E követők zenei alázatukban és a szerzők iránti megbecsülés tekintetében szerencsére messze állnak a trónkövetelők mohó siserahadától – ők tiszteletre méltó módon, „mindössze\" zenéjükkel kívánják kifejezésre juttatni érzelmeiket. S teszik mindezt a hálás nagyérdemű szűnni nem akaró ovációja mellett. Csakúgy, mint a már említett, ezerszer áldott (vagy épp szidott) hatvanas-hetvenes években...

Negyvenhét emblematikus Illés-dal – hiába közhely, akkor is igaz: ha tőlünk nyugatabbra, a vasfüggönyön túl születik, ma egytől egyig világsláger – némi átfedéssel öleli át ezt a maga hét esztendejéhez képest óriási életművet. „Imádom a tehetséges fiatalokat\" – jelenti ki széles mosoly kíséretében Szörényi Levente az átszerelési szünetben. És ezzel kár lenne vitatkozni. A hat zenekar plusz egy szólista, ha nem is karon ülő, de a hetedik ikszüket közelítő „főhősökhöz\" (copyright: Gittinger Tibor klubvezető) mérten mindenképpen fiatalok.

Három zenekar három igencsak fiatal női, és nem mellesleg csodás énekhang-tulajdonosa az est fénypontját jelenti. A Kistemplomos Lovagok formáció templomi kórusokban szocializálódott vokalistája az Elmúlt egy év duettjével nem csak a közönség, de a szerző elismerését is kivívja. Koncz Zsuzsa erőteljes, rockos jellegű „magyar hangjaként\" Angyal Niki (ILLfon GT) kápráztat el, míg az ABSZ-es Ruf Szilvi a maga szerény, visszafogott, szép színezetű, egyéni orgánuma kelt jólesően szorongató érzéseket a mellkasban. Emellett persze az „apazenekarok\" is kitesznek magukért: itt a bizonyíték, hogy a huszonegyedik században is lehet „illésül\", saját egyéniségük hozzáadásával muzsikálni. Méghozzá magas színvonalon.

Amíg a kistemplomosok vokális megközelítéssel, az ABSZ az akusztikus hangzás előtérbe helyezésével, az ILLfon GT keményebb megszólalással tálalja az íncsiklandó menüsort. Az ABSZ – ezúttal Barna „Csibi\" Zoltán egykori Bojtorján-dobossal kiegészülve hozza az Illés örökzöldeket, köztük az alkalomra elővezetett Pásztory-opusszal (Legjobb dobos a világon) – aligha okoz meglepetést: egyenletesen jó színvonalon, megbízhatóan adják, ami tőlük elvárható: az emblematikus dalok kissé saját képre formált megszólaltatását.

S ha már az egyéniségeknél tartunk: a meglepetés kategória győztese a Roversong duó, aki hegedűvel és akusztikus gitárral (no és kitűnő Szörényi-hangszínnel felvértezve) inkább a folkos vonulatot részesíti előnyben, miközben komoly pluszt tesz hozzá az annak idején megalkotott darabokhoz. Levente találó megfogalmazása szerint: ők a „magyar Simon és Garfunkel\".

Az említetteken kívül a többi közreműködő – Dely „Doki\" Attila – zongora; Illés szekerén zenekar; Miskolci Illés Emlékzenekar (MIEZ) kivétel nélkül bátran nyúlnak az olyan ritkaságokhoz, mint a Történet M-ről, a Lusta vagyok, a Reklám úr, vagy a Menekülés.

Hogyan is mondta Bródy János? A dalok túlélnek bennünket. A dalok, amelyek egyeseknek a nosztalgiát, másoknak az újszerűség élményét jelentette. A dalok, amelyek interpretálásával minden egyes közreműködő igyekezett az estét a maga módján emlékezetessé tenni. S amelyet az időnként csapnivalóan rossz hangosítás sem tudott negatívan befolyásolni.

És amely a Finálé Utcán-opuszára is kihatott, hiszen a színpadra érkező és az összes közreműködő muzsikus társaságában énekelni kívánó Szörényi testvérek mikrofonja – Levente előbb heroikus, majd lakonikus lemondással végződő küzdelme ellenére is – néma maradt. S ha már az eszköz szilenciumot fogadott, legalább az önmagától katarzisba eső egyik előadó, aki nem bírt mindenáron való szereplési vágyával (és akinél a mikrofon éppen működött), tanúsíthatott volna némi önmérsékletet...

A végeredmény: a dalok túlélése nem valósulhatott – és a jövőben sem valósulhatna – meg, ha nem volnának, akik életben tartják azokat. Ilyen szervezés és előadók mellett van esély a túlélésre. És nem lélegeztetőgépen.