– Ön gyerekkorában igazi vidéki srác volt, Idahóban nőtt fel, és szoros kapcsolatban állt a természettel. Ez mind szép, de hogyan jött ehhez a vadállatok és nagymacskák szeretete?
– Egy szarvasmarhatelepen nőttem fel, amit minden irányból hatalmas hegyek vettek körül. Nagyapám és apám ebben a közegben mindvégig úgy nevelt, hogy az átlagnál jóval erősebb volt a természettel való viszonyom. A különféle állatok, a természet jeleinek ismerete magától értetődő volt számomra egészen kiskoromtól kezdve, így amikor idősebb lettem, a szenvedélyem a vadállatok felé szinte természetesen fakadt ebből az élményből. Ami pedig ezzel jött, külön boldogság számomra: imádok új helyekre utazni, új kultúrákat megismerni, ezek vonzereje különös erővel hat rám. Főleg, ha mindez olyan messze van a civilizációtól és az emberiségtől, amennyire csak lehetséges!
– És arra gondolt valaha, miközben mondjuk A cápa című filmet nézte, hogy egyszer ön is egy műanyag ketrecbe zárva üldögél majd a szavannán oroszlánok között?
– Kétségtelen, hogy a karrierem valamilyen oknál fogva őrültségekkel tarkított. Amikor a vadállatokkal dolgozok, a munkálatokat komoly tervezés előzi meg, gyakran szinte napról napra, de ettől még nem látok minden dolgot előre. A munkám során keresem azokat a megoldásokat, amelyek érdekesek a nézőknek, olyan beállításokat, amelyeket még nem láttak, vagy amelyekben még nem látták az állatokat. A biztonság viszont a veszélyes(nek tűnő) helyzetek ellenére is nagyon fontos számomra. A látszat ellenére mindig szigorúan betartunk minden biztonsági előírást. Ez még akkor is igaz, ha például egy műanyag dobozban üldögélve várom, hogy nekem rontsanak az oroszlánok. És az ilyen helyzetek során mindeközben természetesen nemcsak az én biztonságom érdekes, hanem az is, hogy mi biztonságos az állatoknak.
– A műanyag doboz konkrétan az ön ötlete volt? Rendkívülinek kétségtelenül rendkívüli a megoldás, ahogy onnan látja-láttatja a vadállatokat.
– Ez egy közös gondolkodás eredménye volt, a tévécsatorna közreműködésével. Valamilyen módon a szokásosnál jobban be akartuk az élménybe vonni a közönséget, és úgy megmutatni ezeket a vadállatokat, ahogy korábban senki. Azt szerettük volna, ha az emberek azt mondják, azta, még sosem láttam ilyen vagánynak és menőnek az afrikai oroszlánokat! És ennél tökéletesebb megoldást, mint egy átlátszó műanyag dobozt, benne velem, keresve sem találhattunk volna. A doboz megtervezéséhez természetesen specialistákat kértünk fel, a fala golyóálló volt, vagyis olyan edzettségű anyagból állt, ami kibírt volna egy igazán veszélyes helyzetet, például ha az oroszlánok tényleg erőből nekem támadnak. Az pedig hihetetlen őserőt jelentett volna. Az ötlettől egyébként hihetetlenül izgatott lettem, és bevallom, amikor már bent voltam, és körbevettek az állatok, szó szerint elfelejtettem félni. Összesen egyébként hat órát voltam bent a dobozban, de kimondva szinte el sem hiszem, hogy annyi ideig tartott. Abból a közelségből már az állatok nonverbális jeleit is részletesen láthattam: például a mimikájukat, a szemmozgásukat vagy az orruk mozgását, amint megérezték a vér szagát. Vitathatatlanul mágikus érzés volt, és a legkülönlegesebb dolog, amiben valaha részt vettem. Pedig már kutattunk korábban például Afganisztánban a helyiekkel hópárducok után is.
– Mit gondol, az egyébként már öt éve megrendezett nagymacskák hete mennyiben képes az emberek véleményét formálni a nagymacskákról és a természetről?
– A munkánknak természetesen nem is lehetne ennél fontosabb része. A célunk az, hogy felhívjuk az emberek figyelmét arra, hogy ne csak akkor kelljen egy nagyragadozóról beszélni, amikor már a végóráit járja. Mint a tigriseknél, ahol akkor kezdték el felhívni rájuk a figyelmet, amikor már a kihalás veszélyeztette őket, annyira kevés maradt belőlük. Az oroszlánok jelenleg nem veszélyeztetettek, bár a populációjuk drasztikusan csökkent. Mi pedig azt üzenjük, hogy ettől még érdemes elkezdeni foglalkozni velük, mielőtt nagyobb baj történne.
Az Oroszlánok birodalma című filmet február 21-én 18 és 22 órakor vetíti a NatGeo Wild.
