– Felállította a kertjében a Másik Magyarország kiállítás négyfalú házát?
– Volt egy ilyen tervem, de nem raktuk össze, most is darabokban van. Egy részét a fészerben, a másik felét a padláson tároljuk. Persze össze lehetne szerelni, és nemcsak Mezőszemerén, hanem a világ bármely táján.
– Mit gondol, a háznak melyik oldala a legjellemzőbb ma Mezőszemerére?
– Mindegyik. A falusi társadalom is ugyanolyan bonyolult, mint egy város. Hiszen itt is megtalálható az uzsorás által kizsigerelt, többgyerekes cigány asszony is a bomladozó vályogviskójában. Aztán itt lakik maga az uzsorás is, a lila villájában, itt él, fehérre meszelt falak között a parasztasszony is, ahogy a szocializmusban szocializálódott férfi is, a kockaházában. Az köti össze őket, hogy mindegyikük ablakával történik valami. Vagy belőnek rajta, vagy kővel dobják be. Természetesen ez így valóságban túl sűrített lenne, mindez művészi kifejezés eszköze.
– A magyar vidék kapcsán két dolgot toposszerűen szoktak emlegetni. Az egyik „az utolsó óra”, amikor már ugye „üvölteni” vagy „sokkolni” kell. Az ön művei azonban, hiába beszélünk lövésről vagy kődobálásról, nem sokkolnak. Erőteljesebben van bennük jelen az irónia és az együttérzés.
– Széplaky Gerda művészettörténész, aki a kiállítás katalógusának a szövegét írta, nevezte melankolikus szépségnek a képeim hangulatát, amelyekben egyre erősebben jelenik meg a vizuális költőiség. Egyre kevesebb szocioelemmel dolgozom, a kiállított képek inkább mélyebbek, filozofikusabbak, mint korábban. Törekszem arra, hogy azokat az élményeket jelenítsem meg a vásznon, amelyeket én ezen a tájon járva, élve szedtem föl.
– A kiállítás címe Kibillent táj. Mikor billent ki a táj?
– Mezőszemerén él egy idős asszony, Szerén néni. A kiszámíthatatlan időjárásról beszélgettünk, és akkor mondta, hogy megbolondult a világ, már a Föld is forog összevissza. Zseniálisan találó megjegyzés. Valóban kibillent a táj, a vidék a saját életéből. Korábban, a Mélyszántás című kiállításom címének is volt egy olyan olvasata, hogy felszínre kerül valami olyasmi a szántás során, amit egyébként nem szoktak észrevenni az emberek.
– A másik ilyen kötelező elem a nosztalgia, a letűnt korok megidézése, vagy a panaszkodás a hagyományok eltűnése miatt. Önnél azonban mintha erősebb lenne a jelen „dokumentálása”, mint a múltidézés.
– Akik nem ismerik a magyar vidéket, azok hiszik, hogy falun más se történik, mint rétessütés vagy asszonykórus-próba. Nincs baj ezzel a romantikus vonzódással, csak nincs alapja. Megkövesedett és mozdulatlan maradt sok minden, ez igaz, de az a paraszti világ, amelyet sokan idealizálnak, már a szocializmusban eltűnt. A várva várt rendszerváltás pedig a háború előtti világot hozta vissza, a nagybirtokkal. Ráadásul ma már a „zsellérek” egyáltalán nem biztos, hogy napszámba szegődhetnek, mert gépesítve van már minden.
– A minap egy konferencián is elhangzott, hogy a falun nincsenek kertek.
– Ezt Mezőszemerén is tapasztalni. A házak között üresen álló, elvadult kertekben rókák és fácánok tanyáznak, időnként megkergeti őket egy kutya. Gyerekkoromban én ezt nem is tudtam volna elképzelni. Sokan úgy látják, hogy nincs értelme foglalkozni a kerttel, mert olcsóbban árulja a zöldséget a Tesco. Bonyolult probléma ez is.
– Ön viszont keresi a megoldást: önkormányzati képviselő Mezőszemerén és alapítója egy helyi civil szervezetnek is. Ezek szerint dolgozik a táj visszabillentésén.
– Korábban minden konstruktív, falumentő javaslatom a kútba esett. Most új polgármesterünk van, ő vevő ezekre a változtatásokra. Tervezzük például egy közalapítvány létrehozását, hogy megmentsük a tipikus, Mezőszemerére jellemző, ámbitusos parasztházakat. Ezen kívül hobbiparaszt is vagyok. Nemcsak magunknak termelek búzát, kukoricát vagy lenmagot, hanem a falusi asszonyoknak is ingyen beszántom a földjét.
– Mivel szokott horgászni is, talán nem nehéz elképzelni, hogy kifog egy aranyhalat. Három kívánsága lehet, de Mezőszemere nevében. Mi lenne az? Összetartó közösség, pénzes befektető, vagy valami teljesen más?
– Az összetartó közösségről akkor sem ábrándozhatnék, ha ötösöm lenne a lottón, mert ez nem pénzkérdés. A világ, mint már mondtam, nagyon megváltozott: az emberek nagyon zárkózottak lettek, nem köszönnek egymásnak az utcán, ez megint csak elképzelhetetlen volt számomra. Talán munkalehetőséget kívánnék. E pillanatban csak a közmunka van a faluban, és azt kell, hogy mondjam, ez is valami. Ennek köszönhetően van egy tésztaüzemünk Mezőszemerén, ahol finom lakodalmi csigatészta készül, most tervezzük piacra dobni. Aztán vannak disznóink és tyúkjaink is, szép lassan építkezünk.
– Tegyük fel, minden javaslata és kívánsága valóra válik. Mit festene egy ilyen idilli kis faluban? Nem lenne unalmas?
– Ahhoz egy varázsütés kellene. Egyébként művészek is vásároltak telket Mezőszemerén, többen ráadásul életvitelszerűen ott élnek. Wahorn András, Kótai Tamás, Kopasz Tamás, Szurcsik József például.
– Ha már varázsütés: egyszer említette, hogy szénabálákat kezdett rajzolni, és felhők lettek belőle. Így alakul a Bukta Imre által látott Mezőszemere a Bukta Imre által láttatott, szubjektív Mezőszemerévé?
– Nem archetípusokat keresek, élményekhez kötődő motívumokat használok. Sokszor a képeimnek nincs is komoly alapja, és egy pillanatnyi megfigyelésből indul ki a kompozíció. Itt van velünk szemben például az Egykori legelő. A vizenyős talaj hátterében jegenyék állnak, és a legelőn már nincs ott a tehéncsorda, csak lebegnek a fák fölött egy rózsaszín felhőben.
– A Másik Magyarország munkáiban nagyon hangsúlyos szerep jutott a láncfűrészeknek, most viszont, bevallom, kicsit hiányolom őket.
– Most csak a Kibillent tájon szerepel egy darab. De épp dolgozom egy képen, amivel egy neves festő előtt tisztelgek, azon öt láncfűrész is szerepel majd.
