„Olyan sokan jelezték részvételüket a rendezvényre, hogy idő előtt le kellett zárnunk a regisztrációt.” Polyák Albert szavai ezek, az NMI megbízott főigazgatója így nyitotta meg a budapesti, valóban az utolsó székig megtöltött Hagyományok Házában azt a hétfői konferenciát, amely a Cselekvő közösségek – Önfenntartó társadalom címet viselte. Polyák bevezetőjében arról beszélt, hogy a kultúra kapcsán ma igazából a cselekvés kultúrájáról érdemes szót ejteni.
Závogyán Magdolna, az EMMI kultúráért felelős helyettes államtitkára előadásában arról beszélt, hogy a legfontosabb kérdéseket bizony fel kell tennie a szakmának, mert más nem fogja. Szerinte arra kell a mai Magyarország kistelepülésén választ kapni, hogy a közösségi művelődés hogyan tud hozzájárulni a gazdasági és társadalmi fejlődéséhez. Szerinte fontos, hogy mindig figyelembe kell venni a helyi igényeket, a beágyazottságot, mert ha ez elmarad, akkor nem alakul ki közösség az adott településen és ez csak céltalan fejlesztéseket fog eredményezni.
Molnár György nemzeti integrációs és Kárpát-medencei hálózatfejlesztési igazgató „jövőbe mutató kitörési pontnak” nevezte a kultúra fejlesztését, javaslata az volt, hogy az „érzékenyítést”, az igénygenerálást ne csak lokális szinten, Kárpát-medencei horizontban vizsgáljuk, fő célként pedig a munkahelyek teremtését és a piacbővítést emelte ki.
Dr. Mezei Dávid Csaba, a Miniszterelnökség agrár-vidékfejlesztési stratégiai ügyekért felelős helyettes államtitkára arról számolt be, hogy a rendelkezésre álló mintegy 1200 milliárd forintot hogyan fogják elkölteni. Beszámolt a kabinet közelmúltban beállt paradigmaváltásáról, eszerint mostantól leginkább a versenyképesség elősegítésére költenének, valamint a munkahelyteremtésre és megtartására. Ezért – jegyezte meg a helyettes államtitkár – leginkább a kertészetet és az állattenyésztést emelte ki a kormány mint nagy munkaigényű tevékenységeket.
Dr. Csáky Gyopár, az Országos Foglalkoztatási Közhasznú Nonprofit (OFA) Kft. főosztályvezetője azt mutatta be, hogy a hálózat hogyan tud segíteni abban, hogy a szociális szövetkezetek fenntarthatók legyenek. Elmondása szerint alapkövetelmény az, hogy a szociális szövetkezetek elkötelezett vezetővel, közösségteremtő erővel és piacképes erővel bírjanak. De ezek mellett fontos tudatosítani, hogy ez tulajdonképpen egy vállalkozás, amely betölti azt a rést, amit egy közintézmény és a magánszféra nem tud kielégíteni.
Kárpáti Árpád, a Nemzeti Művelődési Intézet kiemelt programok főosztályának vezetője a kulturális közmunka eredményeiről számolt be. Elmondása szerint sokan utolsó mentőövként fogadják a programot, amely ma már kétezer településen van jelen. Kárpáti beszámolója szerint a programban részt vevők 54 százaléka méltónak tartja az elvégzett munkát az elnevezéshez, mindössze 4 százalék gondolja ennek ellenkezőjét. A kulturális közmunkában részt vevők 53 százaléka 30 év alatti, 75 százaléka 40 év alatti, 29 százaléka diplomás, 76 százaléka nő.
A Hajdúnánásról, Kunszentmártonról, Mezőberényből, Martonfáról, Telkibányáról érkezett meghívottak pedig bemutatták előadásaikban, hogy odahaza hogyan cselekednek ők és hogy milyen problémákkal találkoznak. A leküzdendő akadályok szinte mindenhol ugyanazok voltak: munkanélküliség, forráshiány, elhaló hagyományok, elvándorló fiatalok. Megoldási javaslataikban is volt közös elem bőven. Szinte mindannyian elutasították, hogy felülről mondják meg nekik a tutit, a megoldást odahaza próbálták megtalálni, a közösségépítés első vagy inkább nulladik eleme pedig az őszinte beszéd lett. Volt azonban minden település sztorijában valami plusz, ami túlmutatott azon, hogy Hajdúnánáson van termelői piac, Martonfán közösségi napok, Mezőberényben meg csipkebogyólekvár.
Szólláth Tibor, Hajdúnánás polgármestere például szerelmeként mutatta be 18 ezres városát, amelyről innentől kezdve folyamatosan a hajdúsági és a kálvinista hagyományok tükrében beszélt. „Ha egy szülő összeteszi a két kezét, hogy végre nagyvárosba került a gyerek, ott valamit nagyon rosszul csináltunk” – szól alapvetése. Ezt követően beszámol a fel nem ásott kertekből kialakított szociális gazdaságokról, amelynek egy szabálya van: ha valaki nem teljesíti a vállalást, nem jöhet többet.
A szövetkezet vegyszermentesen állít elő élelmiszert, helyi alapanyagokból. Szólláth hozzáteszi: „azt még senki nem tudta elmagyarázni, miért jó az, ha több ezer kilométert utazik” a zöldség. Úgyhogy helyben termelik a gombát, a gyógynövényeket és tenyésztik a mangalicát, a szürke marhát, a kecskét, a juhot és a nyulat. Ezeket aztán a helyi termelői piacon árulják. Előadásnak fontos szava még a hajdú hagyomány mellett a „visszatanítás”: elmondja, hogy a szalmafonás tradícióját is újra kellett oktatni, és még a fonásra alkalmas búzát is be kellett szerezni. Így aztán az „arany szalma” városából már nemcsak műanyag karddal és felfújható labdával, hanem helyi termékkel mehettek haza a turisták.
Martonfa polgármestere, Bosnyák Attila András előre elnézést kér az esetleges bakikért: ő most több embernek beszél, mint ahányan a falujában laknak. A 220 fős településéről elmondja, hogy a csendes kis baranyai Martonfán nincs nevezetesség, se látványosság, se mezőgazdaság, ezért tavaly kitörési pontokat kerestek. Tizenkét fővel alakítottak egy szociális szövetkezetet, amely helyben termelt jó minőségű árut állított elő.
Felkérték még az NMI megyei koordinátorát, Spirk Nikolettát is, aki elkezdett beszélgetéseket szervezni a kultúrház konyhájában. Ezekből a találkozókból aztán egész napos programok lettek, amin szó szerint megjelent a falunak a fele. Itt a helyiek tartottak kézműves foglalkozásokat, például rétest és csigatésztát készítettek Panni nénivel és Ilonka nénivel, vagy ebédet főztek helyi alapanyagokból, amikor kiderült, hogy mekkora segítség a saját burgonya, a saját savanyúság és a saját fél vaddisznó.
Bereczky Béla közösségfejlesztő Telkibányáról érkezett, de hat összefogó településről beszélt, ez az erdők, folyók, várak között fekvő abaúji Fészak-Fészek közösség. Az előadó állítja, legnagyobb titkuk az, hogy leülnek és időt szakítanak a beszélgetésre, és gondoskodnak arról, hogy az elhangzottakról értesüljön az is, aki éppen „disznót vág vagy pálinkát főz¨. Vallja, hogy a közösségi cselekvés fontos betartani az „1 százalék az ötlet, 99 százalék munka” aránypárt: az ő egyik „1 százalékuk” vagy ahogy Bereczky fogalmaz, üzletiterv-csírájuk egy olyan zöldutas programturizmus amelyben ugyanúgy szerepet kaphat a kenyérlángossütés, a wellness vagy az ásványgyűjtés.
Pluhár Eszter, a mezőberényi tanyaprogram közösségi munkása pedig azt mutatta be, hogy miként szül egy ötlet újabbakat. Ők először csak egy közösségi szabadidőközpontot akartak létrehozni, ma már használt ruhákkal és műszaki cikkek adományozásával, romáknak létesített Kincsesház közösségi hellyel, a szülők számára online figyelhető BMX-parkkal, szeretetszolgálattal büszkélkedhetnek a Tízváros Alapítvány keretében. A tanyaprogrammal pedig szenvedélybetegeknek segítettek: van, aki a csipkebogyólekvár-főzés vagy a kecsketenyésztés után ma már ott tart, hogy őstermelőként a saját gazdaságát igazgatja.
Kovácsné Szabó Katalin a Munkás Szent József Szociális Szövetkezet sikereit mutatta be. Mivel előadása jelmondata az volt, hogy Segíts magadon , könnyen kitalálható, hogy a helyi plébánia áll az öngondoskodást elősegítő kezdeményezés mögött. „Talán meglepő, de vidéken nincsen kert” – hangzik az egyik meglepő kijelentése, ami szemlélteti, hogy mekkora munka lehetett visszavezetni a kunszentmártoni roma családokat a munka világába.
Célul tűzték ki, hogy meghaladják majd a szokásos közmunkás köröket, az ároktakarítást és az utcaseprést, ezért népfőiskolai módszerekkel oktatni kezdte a program résztvevőit egy nyugdíjas agrárprofesszor, az egyik helyi gazda pedig ingyen biztosította földjét a nehéz körülmények között élő családok számára. Az első termésből a program résztvevői ebédet főztek a plébánián, és ott meghozták a döntést, hogy szociális szövetkezetbe tömörülnek. Azóta baromfi-, juh-, kecsketenyésztéssel foglalkoznak a kertészeti növények termesztése és a fakitermelés mellett.
