A bennem és másokban rejlő hülyeséggel foglalkozom

Dolák-Saly Róbert az abszurdról, a nevetés hasznáról és az új verseskötetéről.

– Új műsoruk augusztus 20-án debütál a Comedy Centralon. A folyamatos színházi előadások mellett fontos, hogy a tévében is megjelenjen a társulat? Van még igény a televíziós szórakoztatásra?
– Ezt elsősorban a közönségnek kell eldöntenie, a nézettségből majd kiderül. De úgy vélem, számunkra sem elhanyagolható szempont a tévés megjelenés. Néhány napja Debrecenben léptünk fel, ahol a művelődési ház ezerfős terme zsúfolásig megtelt, sokan nem jutottak be, ezért egy kivetítőt állítottak fel az előtérben, hogy a kinnrekedtek azon követhessék az előadást. Ez is remekül mutatja, mennyire fontos, hogy eljuthassunk a közönséghez minden lehetséges módon. Egy színházi est sokkal jobban jellemzi a társulat tevékenységét, mint amikor stúdióban vesszük fel a dolgainkat. Ez utóbbinak is megvan a maga szépsége és erénye, hiszen ott lehetőségünk van olyan szerkesztési és technikai megoldásokra, amik teljesen más ízt adnak a műsornak, de a L'art pour l'art Társulat számára mégiscsak a színházi estek életben tartása az elsődleges feladat. A 20-ai tévés premier pedig éppen ezeknek az élő produkcióknak a hangulatát igyekszik megragadni. Éppen ezért nagyon hálásak vagyunk a Comedy Centralnak, hiszen eddig öt ilyen estet tűzött műsorára, az utóbbi kettőt pedig már ők is gyártották. Remélem, jó szokásukhoz híven jövőre is felveszik majd az októberben bemutatandó vadonatúj színdarabunkat is, melynek a címét is elárulom: A pofon egyszerű, avagy egy szerencsés néző viszontagságai.

– Egy darab előadásról előadásra változik, alakul, a tévéfelvétel azonban egy adott pillanatban rögzíti a műsort, tehát lezárt és visszavonhatatlan. Nem okoz feszültséget, hogy tudják, akármi történik, a tévés produkción már nem változtathatnak?
– Azért nem, mert mire felveszik, már legalább egy éve játsszuk az adott darabot. Ennyi idő után már illik összejönnie egy olyan estnek, ami az esszenciáját adja az összes addigi előadásunknak. Előfordul természetesen, hogy a felvétel után valakinek új ötlete támad, amitől az eredeti jelenet a feje tetejére áll, esetleg sokkal jobb lesz. De ez nem jelenti azt, hogy az egy adott pillanatban megörökített állapotnak ne lenne létjogosultsága. Nem vagyok babonás, mégis lekopogom, hogy a felvételeinkkel elégedettek vagyunk.

– A 90-es évek eleje óta jelen vannak a porondon. Változott az eltelt idő alatt a közönség, illetve a társulat humorhoz való viszonya?
– Szerintem a társulat egy lélegző, érző lény, és mint ilyen, folyamatosan változik. Ha közvetlenül nem is politizálunk például, vagy nem veszünk részt látványosan közéleti dolgokban, a kor hangulata akkor is érződik az előadásainkon. Ahogy telik az idő, az abszurd minőségjelző jelentése is változik. Jövőre leszünk harmincévesek. Ami a kezdetekkor revelációként hatott, az ma, többek között a mi tevékenységünk miatt is már közel sem olyan meglepő. Ezért kell folyamatosan megújulnunk. Keményedik a világ, így a poénok is keményebbek lettek.

– Ha már szóba került: a politika, a közéleti események mennyiben határozzák meg a humort manapság? Mennyire lehet és kell beengedni mindezt a szórakoztatás világába?
– Ez egyéniség kérdése. Hála Istennek, minden előadó különbözik a másiktól. Ami nagyszerű dolog, hiszen halálra unnám magam, ha csak L'art pour l'art-típusú előadásokat látnék mindenhol. Nagy örömmel nézem a színvonalas, közéleti-politikai kérdéseket felvető humoristákat is. Én azonban negyven éve, amióta először színpadra álltam, egyszer sem vettem észre, hogy politizáltam volna, és nem most fogom elkezdeni. A politika mint tudomány érdekel, hogy miként lehet az emberek együttélését úgy koordinálni, hogy a kecske is megmaradjon, és a káposzta is jól lakjon. Azt szoktam mondani, hogy én a bennem és másokban rejlő hülyeséggel foglalkozom, de nem érdekel, hogy konkrétan megnevezzem a hordozóit. Nagy örömömre szolgál például, hogy a közszereplős Facebook-oldalamon olyan százezres társaság jött össze, akik a posztjaimra reagálva klubhangulatban hülyéskednek egymással és velem szellemesen, magas színvonalon, és mindenki betartja az oldal íratlan alapszabályát: nem politizálunk.

– Az abszurd humor esetenként komoly gondolati tartalmat rejt magában. Fontos, hogy ez, vagyis a filozófiai mélység is megjelenjen a poénokban?
– Erre csípőből válaszolnék, ha lenne a csípőmön szájnyílás, de nincs. Engem egyáltalán nem érdekel a dolog filozófiai háttere. Utólag jó észrevenni itt-ott, hogy milyen mélység rejlik a szöveg mögött, de engem kizárólag csak az foglalkoztat, hogy a közönség röhögjön. Ha valaki mond valami igazán szellemeset, abban szükségszerűen ott van a gondolatiság, de ezt nem szabad célkeresztbe tenni. Ha egy humorista a színpadon moralizál, nagy igazságokat akar közvetíteni, várhatja a sikert, a közönség még csak el sem mosolyodik. Amit mi csinálunk, nem más, mint diákhumor, csak mi beleragadtunk, és hivatásszerűen műveljük, ellentétben azokkal, akik rendes állást kerestek maguknak.

– Nem nagyon akadtak követőik. Ez a műfaj sajátosságának vagy a társulat egyediségének köszönhető?
– Az Apple 2011-ben elhunyt vezére, Steve Jobs jelszava volt, hogy különbözz (másoktól)! Ez a művészet lényege. Ha nincs egyedi módja a mondanivalód közlésének, akkor csupán utánzásról beszélhetünk. És mivel a művészet elsősorban forma, meg kell találni a karakteres kifejezési módokat, amelyek tükrözik az egyediséget. A L'art pour l'art külön világot teremtett, amelyet nem volna értelme követni. Amit mi csinálunk, szerintem sajátosan magyar abszurd, amit nem is kell utánozni, hiszen az abszurd tartományán belül sok-sok felfedezetlen terület lehet még, amit remélhetőleg mások másképpen fognak megfogalmazni.

– Ha sajátosan magyar humor, amit csinálnak, feltételezem, vannak olyan elődök, akikre felnéznek. Ön számára kik voltak a meghatározó humoristák?
– Karinthy Frigyes mindenekfelett. Az ő könyveit olvasva úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna, stílusa szinte arcul csapott. Nem mintha engem otthon vertek volna, csak a meglepetés erejét próbáltam szemléltetni ily módon. Szóval sráckoromban azt hittem, az a fajta humor, ami a legkedvesebb számomra, csak a diákok bomlott agyában születik meg, és nem alkalmas arra, hogy emberek ezreit szórakoztassuk vele. Karinthy írásai döbbentettek rá, hogy van valaki, aki képes művészetté formálni ezt a hülyeséget. Később jött Örkény István, Nagy Lajos, Hofi Géza, és nagyon fontosnak tartom Alfonzót. Emlékszem, ifjúkoromban a szőnyegen fetrengtem a röhögéstől, amikor láttam a sakkjelenetét a televízióban. Alfonzó volt az első olyan előadó, aki minden korábbi szabályt felrúgott a produkcióiban.

– Amikor jeleneteket írnak, a valóságból merítenek, vagy egy külön világot teremtenek, és annak logikája mentén alkotják meg az előadásokat?
– Mind a kettő igaz. A valóság inspirál bennünket, ám a megtörtént eseményeket kifordítjuk önmagukból. De eszünkbe ötlenek olyan képtelen szituációk is, amelyek esetében ügyelünk, nehogy közük legyen a valósághoz. Ha jobban belegondolok, ez egy nagyszerű munka. Sokszor beszélünk erről kollégáimmal, Szászi Mónival, Laár Andrással és Pethő Zsolttal: óriási mázlink van, mert abból élhetünk, hogy az agymenéseinkből jeleneteket kreálunk.

– A humoristák gyakran megkapják a kérdést, hogy civilben is örökké viccesek?
– Személyisége válogatja. Nálam nincs szigorú határ a munka és a magánélet között, otthon is sokat hülyéskedek, ha kedvem van hozzá. De többször előfordult, hogy Boborján-pofavágással fizettem a boltban vagy az étteremben. Egyszer éjszaka egy benzinkút üzletében három nagydarab, kigyúrt, kopasz fickó álldogált, és félreérthetetlenül méregettek. Úgy tűnt, jobb lesz mennem, fizettem, és indultam volna kifelé, amikor kirobbant belőlük a röhögés. Egyszerre hárman kezdtek el az öreg Anti bácsi hangján halandzsázni. Ezt persze én se hagyhattam szó nélkül. Egy kívülálló számára elég abszurd lehetett: négy ember üvöltözik éjjel kettőkor a benzinkúton, és mindezt röhögve.

– Szeptemberben verseskötete jelenik meg. A költő is egy szerep a sok közül, amelyet magára ölt?
– Szeretek új dolgokba fogni. Egy kedves ismerősöm ötlete volt, hogy kutyákról és macskákról készítsek könyvet. Nehéz feladat, a téma lerágott csont. Leírhattam volna a hatszázezredik történetet a házi négylábúakról, de inkább olyasmit próbáltam, amit korábban sosem csináltam. Így született meg a verseskötet a Libri Kiadó jóvoltából, aminek a címe: Én vagyok a kedvenc állatom. A könyvben az internetről letölthető kutyás-macskás dalaim kottáit is megtalálja majd az olvasó, akiknek kedve van gitáron előadni őket.

– A humor mennyire hat vissza az előadókra? Úgy fogalmazott korábban, a világ egyre keményebb. Segít feldolgozni mindezt, ha nevetnek rajta?
– Kénytelen vagyok azzal a közhellyel élni, hogy a színpadi munka a legjobb pszichiáter. Kiállni a közönség elé hatalmas feladat, különösen egy olyan zárkózott embernek, amilyen én vagyok. Nincs mese, amikor előadás van, szórakoztatni kell a közönséget. Egy előadás nemcsak a nézőket tölti fel energiával, hanem az előadót is. Kész szanatórium. Ha igaz, ahogy mondják, hogy a társulat tagjai fiatalosak, az elsősorban ennek köszönhető.

– És a nevetésnek lehet társadalmi haszna, jobbá teheti a világot?
– Meggyőződésem szerint a világot megváltani nem lehet. Egyetlen lehetőségünk van: az ember önmagát teheti jobbá. És ha ezt sokan csinálják, nagyobb az esélye annak, hogy csoportok esetében is minőségi változás menjen végbe. Abban, hogy a humor egy országot vagy a világot megváltoztatja, nem hiszek. De abban igen, hogy ha mindenki a maga posztján igyekszik a legjobbat tenni, azzal segítjük mások önfejlődését, tehát közvetve kicsit jobbá tehetjük a világot. Mi a humorral tesszük hozzá a magunk részét.