„A nemzet nem homogén massza”

Csorba László hamis múltakról, az Értéktár programról, a Múzeumi Negyedről és a Seuso-kincsekről.

– Bartis Attila író néhány hete a vele készített interjúban úgy fogalmazott, a múlttal való szembenézés csak akkor lehetséges, ha a jelen rendben van. Történészként hogyan látja, milyen feltételek mellett beszélhetünk jelen pillanatban a múltunkról?
– Ezt megfordíthatjuk Illyés Gyula gondolatával, miszerint a megíratlan múlt nyomasztja a jelent, így a jelenben csak akkor lesz megnyugvás, ha a múltat megírjuk, vagyis rendbe rakjuk. Mindkettő igaz lehet, mégsem várhatunk egyikre sem, ha a másikkal van dolgunk. Nincsenek tehát feltételek, csak arra érdemes figyelni, hogy amikor beszélünk, a körülményekkel is mindig tisztában legyünk: ki, milyen helyzetből, mit, hogyan beszél.

– Napjainkban egyre népszerűbbek a különféle őstörténeti mítoszok, alternatív eredetmondák. Ezek a tetszés szerint, tudománytalanul átértelmezett múltjaink mit árulnak el a jelenünkről? Miért van ekkora szükségünk a hamis dicső múltra?
– Az ember társas lény, szüksége van a csoportra, amelyben él. Kellenek továbbá élmények, amelyek megerősítik a csoport iránti pozitív érzelmeiben, mert ez adja a nélkülözhetetlen biztonságérzést. Ha a valóságban kevés az ilyen tapasztalat, akkor gondolatban teremt ilyesmit, mert a dolog pszichológiai működéséhez nem szükséges, hogy a „tapasztalat” tárgyi értelemben igaz legyen. Ezerféle hasonló hiedelem hálózza be csoportjaink mindennapi világát, és semmilyen problémát nem okoz, hogy ezek zöme tévedés, netán hazugság. Ha a hiedelmek rendszerbe szerveződnek, tartalmilag összefüggenek, akkor szociálpszichológiai értelemben vallásos kiscsoport jön létre. Nos, az őstörténeti mítoszok hívei ilyen alternatív vallásos kisközösségek, amelyeknek csupán annyi a specifikumuk, hogy azt állítják: az „örömhír”, amit hirdetnek, nem a klasszikus vallások eszkatologikus üzenete, hanem szaktudományos megállapítás, amit emiatt a csoporton kívülieknek is el kell fogadniuk. Ez persze ettől még hiedelem marad, amire nyilván akkor van inkább szükség, ha a mindennapi valóság nem ad elég muníciót annak a biztonságérzetnek a kialakulásához, ami a csoportélmény egyik alapvető összetevője.

– Petőfi Sándor „újratemetésén” a szónok az MTA tagjainak sztálinista reflexeiről beszélt. A pletykák, félelmek és hiedelmek lényegesen több embert mozgatnak meg, mint a tudományos tények. Tudósként, múzeumigazgatóként kihívásként vagy veszélyként tekint minderre?
– Ha az előbbi gondolatmenetem helyes, akkor önmagában a tudományos ismeretterjesztés soha nem lesz képes teljesen felszámolni a történeti mítoszok létezését. A legegészségesebb közösségben is megmarad majd mindebből valamennyi. Probléma akkor van, ha a valódi tudás válik ellenséggé, ha tudomány és hit békés egymás mellett élését és a toleranciát – az elmúlt három évszázad egyik legfontosabb civilizációs vívmányát – megint fölváltja a hitviták reménytelen acsargása. A kihívás óriási, meg kell neki felelni, de miközben a tudományos ismeretterjesztés és párbeszéd lehetőségét tágítjuk, nagyon vigyázni kell, nehogy kommunikációs zavar keletkezzen. A mítoszok hirdetői ugyanis nincsenek tisztában azzal, hogy amit mondanak, valójában hittétel, így tudományos vitát reklamálnak – ám ha valaki fölveszi a kesztyűt, és szétszedi állításaikat, akkor a világnézetüket és a lelkiismeretüket érzik megsértve, és az illetőt ezen az alapon hazafiatlanak és nemzetárulónak minősítik. Nem könnyű tehát a feladat, de meghátrálásról szó sem lehet: mindig keresni kell az értelmes beszéd, a meggyőzés, a helyes ismeretek terjesztésének lehetőségét.

– Egy interjúban korábban azt mondta, az a legostobább politika, amelyik nem vesz tudomást a múltról. De mi történik, ha a politika kisajátítja, központosítja és az érdekei szerint használja fel a múltat?
– Mivel eredményesen cselekedni csak a jelen tényeinek ismeretében lehet, ezek pedig a múltban gyökereznek, így értettem, hogy ostoba az, aki a múlt ismerete nélkül akar politizálni. De való igaz, a mi térségünkben a múlt eseményei gyakran komoly érzelmeket gerjesztenek, és ez a politikának túl nagy csábítás: nem tud lemondani arról, hogy ezeket az érzelmeket ne kezdje el manipulálni saját céljai érdekében. Őszintén szólva nem tudom, hogyan lehetne ettől visszatartani a politikusokat. Ez minden bizonnyal valamiféle közép-európai történelmi sajátosság, amit a 19. század óta hordozunk magunkkal, és csak arra lehet törekedni, hogy ne tengjen túl a nyilvánosságban, ne öljön meg mindig minden vitát, ami a normális mindennapi élet, a kultúra, az oktatás, az egészségügy, a szociális kérdések stb. valódi problémáinak megoldására irányul.

– A múzeum szerepe, megjelenési formája hatalmas változáson ment át az elmúlt évtizedekben. A virtuális valóságok világában milyen módszerekkel lehet becsábítani a közönséget?
– Napjainkban a szemünk láttára erősödnek föl olyan új, a kulturális javak használatával kapcsolatos társadalmi jelenségek, amelyek alapvető mértékben alakítják át azt a terepet, amin dolgozhatunk. Aligha kétséges, hogy az okostelefonok terjedése – az internet integrálása a telefon képernyőjére – drámai módon kihat a múzeumi kiállítás látogatásának tervezésére, amennyiben technikailag immár a tárlatok tetszőleges számú, irányú, szempontú és szemléletű bejárását teszi lehetővé. Ez nemcsak lehetőség a muzeológusnak, hogyan gondolkozzon ezután a kiállítások szerkezetéről, de a vele való foglalkozás elodázhatatlan korparancs is, hiszen röviden arról van szó, hogy amit a kulturális örökségből nem tudunk az új infokommunikációs felületeken elérhetővé tenni, az el fog süllyedni a felejtés tengerében, egyszerűen elérhetetlen lesz a tudásra vágyó újabb nemzedékek körében. A múzeum persze nem mondhat le legfőbb attrakciójáról: az egyedi tárgy szépségének vonzerejéről, az eredetiség megtapasztalásának élményszerűségéről. A történeti tárgyakkal és a műalkotásokkal való személyes és valóságos találkozás továbbra is a legfőbb múzeumi attrakció marad. Arról van szó, hogy miképp érjük el azt, hogy a szökőárszerű információáradatban a látogató egyáltalán tudomást szerezzen a múzeumi kínálatról, továbbá oly módon élvezhesse azt, ahogyan az a legmodernebb infokommunikációs technikák segítségével lehetséges.

– A tervezett Múzeumi Negyed megépítése felpezsdítheti a hazai múzeumi életet?
– Minden bizonnyal. De ahogy a sajtóban olvashattuk, a terv messze nem csak a múzeumokról szól: a Liget Budapest Projekt összetett családbarát kulturális-szabadidőparkot kíván kialakítani, ahol a világ vezető nagyvárosaihoz hasonlóan mindenki megtalálhatja a számára legmegfelelőbb kikapcsolódási formát, legyen szó a természet élvezetéről, sportról, kultúráról vagy családi programokról. Budapest általános turisztikai vonzerejét nyilván növelheti, ha egy ilyen központtal rendelkezik, és ez kihat a hozzánk eljutó látogatók létszámára is. Bízom benne, hogy a környezetvédők, a várostervező építészek és a múzeumi szakma képviselői a sok vita eredményeként minden problémára megtalálják majd a jó megoldást.

– Korábban egy interjúban úgy fogalmazott, ahány emlékező, annyi lehetséges múlt. Hogy lehet a „sokféle” múltat egy múzeumban úgy bemutatni, hogy minden emlékező megtalálja a sajátját?
– Ha ma körbenézünk, valóban azt látjuk, hogy a nemzet nem homogén emberi massza, hanem igencsak tagolt, összetett, bonyolult organizmus, amelynek részcsoportjai mind különféleképpen élik át a mindennapok történelmét, a nagy és a kis világeseményeket. Eleink egykor erősen vágyakoztak a „nemzeti egység” után, mert ezt tekintették a hatékony társadalmi cselekvés előfeltételének. Ez valamennyire igaz is, de ez a sokat emlegetett „nemzeti egység” valószínűleg soha nem létezett és soha nem is fog létezni – bár törekedni persze lehet rá. A mi feladatunk megérteni, hányféle múltat él át a nemzetet alkotó sokféle csoport és megpróbálni fönntartani közöttük a párbeszédet, a megértést, a „közöm van hozzá” érzését, de világossá tenni a vitákat, ellentéteket, félreértéseket és félreértelmezéseket, bántásokat és gonoszságokat is.

– Hogy lehet elevenné tenni a történelmet, átélhetővé, élvezetessé, hogy elszakadjon a tankönyvek kétdimenziós olvasatától?
– Az egyik nagy lehetőség a kortárs művészetek bevonása a múzeumi kiállítás látványvilágának megtervezésébe. Ahogy korunk vezető építészei lélegzetelállító szépségű múzeumcsodákat terveznek szerte a nagyvilágban, úgy kellene pénzt áldozni arra (a múzeumoknak ugyanis nincsen rá elég), hogy legtehetségesebb képzőművészeink alkossák meg a tudományos kiállítások tereit, ahol a legbonyolultabb mondanivaló a leginspiratívabb művészi installáció nyelvén és segítségével beszél a múlt bármely kérdéséről.

– A világ jelentős múzeumai általában rendelkeznek egy emblematikus kiállítási tárggyal, amelyről azonnal felismerik az intézményt. Az év elején hazakerült Seuso-kincsek betölthetik majd ezt a szerepet a Nemzeti Múzeum életében?
– Bizonyára, bár – ismereteim szerint – sokan tudják azt is szerte a nagyvilágban, hogy mi őrizzük a magyar királyok koronázási palástját, ezt a szépséges, aranyhímzéses, ezeréves textíliát.

– Az MNB Értéktár programjának bizottsági tagja. A műkincsek visszavásárlását célzó program számos kritikát kapott az elmúlt hónapokban, egyebek mellett tiltott monetáris finanszírozással vádolták az MNB-t, és más gyanús részletek is napvilágot láttak. Hogyan látja, valóban fontos ez a program, és a botrányok ellenére elérhet komoly eredményeket?
– Mondani bármit lehet, bizonyítani is kellene. A magyar közgyűjtemények költségvetési gondjai közismertek. Ha a hétköznapi működésre, fizetésre stb. egyre kevesebb jut, még inkább lemaradunk a nemzetközi és a hazai műtárgypiacon fölbukkanó, magyar vonatkozású, értékes műtárgyak, hagyatékok stb. megszerzése terén. Mégpedig sokszor örökre, hiszen ha valamit a tőkeerős versenytársak megszereznek, az egyáltalán nem biztos, hogy belátható időn belül újra fölbukkan a piacon – vagy ha igen, akkor természetesen még többet kell fizetni érte. Ha tehát színre lép olyan támogató, aki besegít a múzeumi szerzeményezésben, annak csak örülni lehet. Az MNB Értéktár programjának komoly lehetőségei vannak, hogy a hazai közgyűjteményeknek segítsen olyan értékek megszerzésében, amelyek jelentősen növelik a kulturális örökséget és – nem utolsósorban – az intézmény közönségcsábító vonzerejét.

– Mely kiállításokra a legbüszkébb, és mely eredményeket emelné ki az elmúlt hat évből?
– Számos kiállítást említhetünk, de elsősorban a Széchenyi világai (2010) vagy a Pesti helyszínelők, 1861 – Teleki László (2011) című tárlatokra utalnék, amelyek tömeges látogatottságának azért örülhettünk, mert a nemes szórakoztatás mellett komoly muníciót adtak a történeti mítoszok oszlatása, a nemzeti problémákról való őszinte gondolkodás terén is. E kiállításaink – olyan kisebb tárlatokkal együtt, mint pl. A kód: Bethlen 1613 (2013) – úttörő jellegűek a nemzeti hagyományanyag modern újraértelmezésének terén. Robert Capa nagyszerű életművét a Capa 100 – A játékos (2013) című centenáris kiállításunkkal ünnepeltük, amelynek újszerű megoldásai világszerte széles sajtóvisszhangot keltettek, jó szakmai fogadtatásban részesültek. Nyitottunk a kortárs művészetek felé is, azzal kísérletezve, hogy a klasszikus történeti tárgy- és látványanyagnak milyen új, szokatlan, a látogató számára inspiratív élményeit adhatják a kortárs művészek kapcsolódó értelmezései. Ebbe a sorba tartozott Silvio Monti Emlékezet és látvány (2013) című tárlata, amely a 19. századi olasz és a magyar szabadságtörekvésekre reflektált, vagy Fekete Zsolt (Lovacska) Megismételt pillanat (2012) című kiállítása, amely Orbán Balázs és Veress Ferenc erdélyi (főképp székelyföldi) fotóinak újrafényképezése révén dialogizált „transzilvánus” érzelmeinkkel. De büszke vagyok arra is, hogy sikeresen továbbépítettük az állandó kiállítást, és 2014-ben megnyílt a Kr. u. 9–10. századot, vagyis a Karoling-kort és a Honfoglalás korát bemutató tárlat is. Nagy szakmai siker volt a Szent István Rend 250 évét áttekintő tárlatunk is. A Holokauszt 70. évfordulója adta a lehetőséget, hogy a már évek óta technikailag gyengélkedő, auschwitzi barakk-kiállításunkat teljes egészében modernizáljuk. De modernizáltuk és megújítottuk a Kossuth-emigráció történetét a helyszíneken bemutató sumeni (Bulgária) és a kütahyai (Törökország) állandó kiállításainkat is. Az utóbbi évtizedek egyik legragyogóbb sikerét arattuk Szöulban, ahol A magyar arisztokrácia fényűző élete a 17–19. században című kiállításunkat több mint 650 ezer látogató nézte meg! De a kelet mellett változatlanul fontos a nyugati irány, amit jelez a szintén saját „gyártású" Capa in Italia (2013) tárlatunk kivételes népszerűsége Olaszországban. Róma után Firenze, Genova, Milánó, Troina fogadta, jövő tavasszal pedig Bolognában szerepel majd.

– Hogyan látta hat éve és hogyan látja most a Magyar Nemzeti Múzeum helyzetét és szerepét európai kontextusban, más nemzeti múzeumokhoz hasonlítva?
– Úgy vélem, nincs okunk a szégyenkezésre. Bár eszközellátásunk és anyagi hátterünk jelentősen gyengébb a nyugati szomszédokénál, láthatóságunk komoly mértékű növekedését terveztem 2010-ben – és ezt sikerült is megvalósítani. Nemcsak az írott és az elektronikus médiában szerepelünk egyre többet és egyre profibb módon. Elkészült új honlapunk, amely azonnal „aratott”: előbb 2015 novemberében elnyerte az eFestival első díját a Kultúra/Mindennapok/eHealth kategóriában, majd most decemberben a Magyar Marketing Szövetség rangos „Az év honlapja 2015” pályázatán a Társadalmi és civil szervezetek kategóriában kapott különdíjat. 2014 folyamán pedig 30 000 adattal beléptünk az Europeana nemzetközi internetes kulturális együttműködés felületére. Emellett gazdag gyűjteményeink legszebb darabjait rendszeresen kölcsönzik a világ nagy múzeumai, amelyek legtöbbjével folyamatos és gyümölcsöző kapcsolatokat ápolunk. Arra törekszünk, hogy újabb és újabb ötletekkel, friss energiával haladjunk tovább ezen az úton.