Egy életmű két végpontja?

A festőművész nő, akinek már van BKV-bérlete – megfejtettük a „Szarka-kódot”.

A kiállítást Szemadám György Munkácsy Mihály-díjas festőművész nyitotta meg. Méltatásában némi kritikát is megfogalmazott: mint mondta, nincs olyan kép, amelyben felfedezné Szarka Hajnalka mestereinek ecsetvonásait, és az anatómiai pontosság sem köszön vissza az alkotásokon.

Ugyanakkor arról is beszélt: a festő életművének két végpontját jelentik a korábbi lebegő, áttetsző, akvarelles-kékes álomvilág nagyméretű alkotásai, illetve új képei, a kisebb, négyzet alakú művei, ahol a föld a maga repedezettségével jelenik meg, és nagyon konkrét, kitapintható, rurális, rusztikus világot sugároz. A két végpontot pedig összekötik a fel-felbukkanó emberalakok: új képei a figurális és nonfiguratív elemek montázsai, fej- és arcformák tűnnek fel, az ember óhatatlanul is mélyebben bevonódik a kép szemlélésébe. Mint mondta: ez a repedezett felület, az anyagkezelés egy további fejlődési úthoz vezethet majd.

„Magam is azt gondolom, hogy ezt az irányt viszem tovább” – mondta el később nekünk a festő. Hozzátette: élete illusztrációi ezek a festmények; amikor a mindennapi élmények, történések vagy korábbi emlékek feltörnek, olyankor áll neki festeni. Reméli azért, hogy nem lesz ettől a mindennapok rabja, hiszen például a keresztény témájú festmények mégiscsak egy felülemelkedettebb témát közvetítenek.

Mint fogalmazott, az új festményeiben van némi stílusszínesség a többi kortárs művészekhez képest, de nem érzi, hogy a technikán túl komolyabb váltás történt volna, ahogy a kiállítást megnyitó Szemadám György mondta. Bár Szemadám szerint Szarka Hajnalka egykori mesterei – Bráda Tibor, Szabados Árpád és Patai László – sem fedezhetők fel a festő alkotásaiban, az alkotó ezt árnyalta: szerinte különösen a korábbi akvarelljeiben erősen visszaköszönnek ezek a hatások. Szarka egyébként sok egyéb mellett tagja például az igen szűk körű Magyar Vízfestők Társaságának is.

Bár a színvilág teljesen hangulatszerű, minden festmény valamelyest megtervezett alkotás. A kék szín dominanciája szándékos, nemcsak a lebegő, légies, égi elvágyódást jelképezi, hanem emellett a kéknek van a legtöbb – több tízezer – árnyalata is.

Az új képek egyébként vászonra készültek, vegyes technikával, sokszor beragasztásokkal. A festő kis képrejtvényekkel is kiegészítette őket, azaz az alkotást közelebbről szemlélve felfedezhetők benne például emberi alakok – egy szemüveges ember, egy mosolygó nő –, egyszóval ott van benne a „Szarka-kód”.

„Újpest-központban vártam a villamost, és volt bérletem; ez nem mindig volt így” – mesélte mosolyogva a festő a Van bérletem című kép történetét, ugyanakkor társadalomkritikának is szánta az alkotást, hogy jelezze,

sokszor nemcsak diákok, hanem felnőtt emberek sem engedhetik meg maguknak a bérlet megvásárlását.

Kritikából a férfitársadalomnak is kijutott: mint Szarka Hajnalka elmondta, neki mint nőnek nehéz volt pályán maradnia, tízszer úgy kell bizonyítania, mint egy férfinak.

Szarka Hajnalka miután elvégezte a Pécsi Tanárképző Főiskolát rajz-földrajz szakon, 1982 és 1986 között a Képzőművészeti Egyetemre járt. Eközben és később is dolgozott a SOTE Anatómiai Intézetében mint festő-grafikus. Itt orvosi kutatásokhoz, tanulmányokhoz és disszertációs ábrákhoz készített rajzokat, és tantermi ábrákat festett akrillal: térképméretű belső szerveket, csontokat, agyat festett. Emellett újításai is voltak az anatómiai rajzokban, például a bőrrétegek ábrázolásánál, ahol a szétnyíló egyes bőrrétegek lerajzolásával forradalmasította az ábrákat. Az anatómiai ismeretei, mint mondta, az ábrázolásaiban valóban kevésbé köszönnek vissza, de a tanításban sokat profitált belőle.

1994-ig grafikus festőként dolgozott, később művészeti iskolákban és gimnáziumban tanított. Azóta is tanít, emellett önálló szakkörei vannak, például a budapesti Szép Műhelyben tartott Leonardo-kör is ilyen. A körből számos tanítványa vett részt a kiállításmegnyitón, amelyen egyébként közreműködött Vörösváry Ibolya brácsaművész is.

A kiállítás március 5-éig látogatható.