A zsidó, a nácik, a festmények és az offshore

A politika és a foci után újabb érdekes szálra derült fény a Panama-iratokból.

Egy zsidó műkereskedő unokája felfedezte, hogy egy festmény – amelyet a nácik elkoboztak nagyapjától – a művészeti világ egyik legbefolyásosabb családjának tulajdonában van. Más kérdés, hogy ezt bizonyítania is kellett. A művet az olasz Amedeo Modigliani festette, aki gyakran alkotott részegen, és tuberkulózisban hunyt el egy évszázaddal ezelőtt. Modigliani festményei manapság igen értékesek, 170 millió dollárért is kelt már el közülük. Az említett alkotás címe Ülő férfi bottal, értékét 25 millió dollárra taksálják.

A festmény után kutakodók végül eljutottak egy 1996-os aukcióhoz, amelyen elkelt a kép. Az unoka beperelte a New York-i Nahmad Galériát, amely szerint nem illeti meg a családot a Modigliani-alkotás. Négy éve tart már az ügy, amelynek során kiderült, ki a tulajdonos: egy panamai ügyvédi iroda, az International Art Center (IAC) – írja a Panama-iratok feldolgozásában segédkező Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciuma (ICIJ).

A Panama-iratokból az derült ki az ICIJ számára, hogy ez csak jogi bűvészmutatvány, amelynek célja, hogy a valódi tulajdonos kilétét elfedjék az árgus szemek elől. A dokumentumok szerint az IAC valójában a Nahmad-családhoz köthető cég, a családfő David Nahmad a cég egyedüli tulajdonosa 2014 januárja óta. A férfi ügyvédje, Richard Golub azt mondta az ICIJ-nek, hogy irreleváns, ki az IAC tulajdonosa, a kérdés szerinte az, hogy a felperes tudja-e igazolni állításait, azaz képes-e bizonyítani, hogy a műkincskereskedő nagypapától kobozták el a nácik az alkotást.

A Thyssen-Bornemiszák

A család feje 2002-es haláláig Hans Henrik Thyssen-Bornemisza holland születésű svájci milliárdos volt, akinek ötödik felesége volt spanyol szépségkirálynő. A férfi édesanyja Kászoni és Impérfalvi Bornemisza Margit bárónő volt, édesapja pedig Heinrich Thyssen német mágnás. A család acél- és fegyvergyártásból gazdagodott meg Magyarországon. Margit bárónő édesapja, Bornemisza Gábor I. Ferenc József kincstárnoka volt, akinek nem született saját fia, így adoptálta Thyssent. Azaz a kincstárnok lányának férje a saját fia is volt egyben, aki ráadásul bárói rangra is emelkedett, így Hans Henrik Thyssen-Bornemisza is rendelkezett magyar bárói ranggal. A fentiek alapján kijelenthető, hogy távoli ugyan, de magyar vonatkozása is akad a műkincs-kereskedelem offshore-szálának.

Nemcsak Nahmadéknak segített céget alapítani a Mossack Fonseca nevű panamai ügyvédi iroda – ahonnan kiszivárogtak a Panama-iratok –, hanem olyan magánszemélyeknek is segédkezett, akik titokban kívánták adni-venni Van Gogh, Rembrandt, Chagall, Matisse, Basquiat és Warhol festményeit. Az ICIJ olyan műkincskereskedő klánokra bukkant a Panama-iratokban, mint a spanyol Thyssen-Bornemisza család, a kínai szórakozóipari mágnás Wang Zhongjun és Picasso dédunokája, Marina Ruiz-Picasso is. Zhongjun nem reagált az ICIJ megkeresésére, Ruiz-Picasso pedig nem akart nyilatkozni. Alejandro Borja Thyssen – a keretesben taglalt Hans Henrik Thyssen-Bornemisza fia – jogi képviselője révén elismerte, hogy van offshore cége, de szerinte erről tudnak a spanyol hatóságok is.

Egy görög hajózási dinasztia is felbukkant az iratokban. A Goulandris-családon 83 eltűnt műtárgyat keresnek, összesen több mint hárommilliárd dollár értékben. Két per is zajlik ellenük Lausanne-ban, panamai offshore cégek és olyan festmények érintettek, amelyeket Van Gogh, Matisse és Picasso festett.

A Mossack Fonseca iratanyagában annyi műkincsről tesznek említést, hogy azokkal egy kisebb múzeumot meg is lehetne tölteni – írja az ICIJ. Az iratok szerint a műkereskedők a pénzügyi világ ugyanazon sötét zugait használták titkaik elfedésére, mint néhány diktátor, csaló, focista vagy politikus – köztük a fideszes Horváth Zsolt és az mszp-s Boldvai László.

A klán a szíriai Aleppóból származik. A szefárd zsidó bankárdinasztiát egyik tagja, Hillel Nahmad 1948-ban költöztette át a libanoni Bejrútba, ahonnan három fia – Giuseppe, David és Ezra – Milánóba tette át székhelyét a hatvanas években. Giuseppe volt az, aki a sportautók mellett a művészetet is kedvelte. 2012-es halálát követően öccsei, Ezra és David, valamint utóbbiak fiai, Hillel és Hillel folytatta a családi bizniszt. Mindannyiuknak van saját galériája, Monacóban élnek és 3,3 milliárd dollárra taksálják a vagyonukat.

A Panama-iratok szerint Nahmadék elsők között alkalmazkodtak az offshore műkincs-kereskedelem világához. David Nahmad 1995-ben jegyeztette be az IAC-t a svájci UBS bankon és a genfi Mossack Fonseca-irodán keresztül. Igaz, a fájlok szerint már 1989-ben is vásárolt Degas-festményt az IAC. Nem ez az egyetlen cégük, amellyel a Mossack Fonseca foglalkozott: 1992-ben rajtuk keresztül hozta létre David a Brit Virgin-szigeteken a Swinton International Ltd.-et. Az offshore érdekeltségeik összeköttetésben álltak, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Swinton 1995-ben felhatalmazta Davidet öt festmény – Picasso, Degas, Matisse (2) és Dufy művei – eladására, ezek közül kettő az IAC tulajdona volt ekkor. A képek a Sotheby’s aukcióján keltek el, csak annyit írtak melléjük, hogy magángyűjteményből származnak.

Ehhez az üzlethez persze sajátos életmódra van szükség. Nos, Giuseppe, valamint David fia, Hillel is olyan életet élt, amelyből sugárzott, micsoda vagyonokkal rendelkeztek. Sokmillió dolláros apartmanjaik voltak a Trump Towerben, cserélgették a modell barátnőket, filmsztár haverokat, orosz maffiózó barátokat és sportautókat, emellett a szerencsejátékot sem vetették meg. „A fiam nagyon szereti a publicitást. Én nem” – mondta egy 2007-es, Forbes-ban megjelent családportréban David Nahmad. Hillelt aztán el is kapták egy orosz maffiához köthető pénzmosási ügyben, a lehallgatások során pedig kiderült, hogy a család művészet iránti kíváncsisága vagyonelrejtésre is szolgál. A család persze ezt máig tagadja, szerintük a Modigliani-ügyben sem ez motiválta őket.

Oscar Stettiner zsidó műkereskedő 1939-ben hagyta el párizsi otthonát. Elmenekült a nácik elől, akik rátették kezüket gyűjteményére – úgy papíroztatták le egy francia állami hivatalnokkal, hogy árverésen szerezték meg. 1944-ben állítólag egy amerikai katonai vezető vásárolta meg az Ülő férfi bottalt egy kávézóban, 25 ezer frank ellenében. 1946-ban Stettiner beperelte a francia államot, hogy visszaszerezze a képet, ám két évvel később meghalt, amikor még csak elbírálás alatt állt a kérelme.

Richard Golub, David Nahmad ügyvédje szerint az egész sztori kamu, a festmény sosem volt Stettiner tulajdonában, így unokájának igénye is érthetetlen. Az alkotás 1996-ig magángyűjteményben maradt, ekkor vette meg a Christie’s londoni aukcióján 3,2 millió dollárért az IAC, Nahmadék offshore cége. 1998-ban New Yorkban, 1999-ben Párizsban, 2005-ben pedig ismét New Yorkban állították ki a képet.

A kanadai Torontóban működő Mondex Corp., amely nácik által elkobzott műkincsekre specializálódott, véletlenül talált rá a festmény történetére, amikor francia minisztériumi dokumentumokat nyálazott át. A cég segített elindítani a pert Philippe Maestraccinak, Stettiner unokájának. Egy ponton egy papírt kellett volna aláírnia valamelyik Nahmadnak, ám ha megtették volna, kiderült volna, hogy ők állnak az IAC mögött. Így a Mossack Fonsecára bízták az ügy kezelését. Természetesen a festmény sorsa még mindig nem dőlt el, még mindig egy genfi szabadkikötőben parkol, várva arra, hogy kiderüljön, ki a valódi tulajdonosa.