Kocsi- helyett vonatúton robog már Ady Endre

Akad itt felkavaró városi wave és ködös minimalizmus éppúgy: egy szerző, három lemez és mennyi hangulat!

Csendes elmélkedés jut a Slower Structuresre, távoliak már a múlt fájdalmai: letekint az ember a hídról egy nyugodt délután, látja a lassan hömpölygő folyamot, és közben mélázik, mennyire sokféle lehet egy ember az élete folyamán. A köd leszáll, az eső elered, de menedéket nem az üres buszmegálló nyújt, ahol valamikor az első szerelmet vártuk dobogó szívvel: a galériában épp egy remek kiállítás nyílt, majd van hová hazatérni, van miben lehiggadni.

A Neolunar friss projektje Kátainak, némiképp talán előzmény nélküli is: a Gire zenekar avantgárd összetettsége egyedi volt a magyar zenei színtéren, a Gort némiképp a black metal felé volt elkalandozás. A Neolunar wave-esebb irányt hoz: az elektronika itt nem párosul a black metal letaglózó erejével, jóval letisztultabb, befogadhatóbb is talán. Hogy mégis mennyire kátaisan hozza az űrszerű jelleget, a csillagok távoli varázsát, az persze már a Neolunar Architecture másfeledik perce után előjön, hogy aztán egy olyan Depeche Mode-os ének lepjen meg, amilyet tényleg nem szokhattunk meg az előadótól.

Dark wave és dzsessz elegyedik itt, az angol vidék nyugodtsága máris a múlté, ezúttal már a metrón ülünk Európa valamely nagyvárosában, hogy aztán az éjszakai fényekben meneküljünk a nyüzsgő tömegek elől. A hangulati utalások persze megint csak egyértelműek: akad szám A város / The City címmel vagy épp München–Hamburggal, ami már tényleg annyira synthwave-es, hogy a nyugtalan kezdet után azt várnánk, a Perturbator kezd lélekőrjítő döngölésbe.

Nagyon mai zene ez, frissen adja vissza a két évtizeddel ezelőtti wave-csapatok borongósságát: az Avenues sötét elektronikájának a legmélyéről köszön vissza az Erika szobájában is hallott zaklatottság, az, amit az ember nem tud levetkőzni magáról, járjon épp a sötét nagyvárosi pályaudvaron vagy a gyermekkori faluban a patakparton. Éjszakaibb zene ez jóval a Slower Structuresnél, lendületesebb, szívet fájdítóbb. Bár elsőre ez tűnhetett az idén Kátai legkülönösebb, legszokatlanabb produktumának, elég egy-két hallgatás, hogy az ember ráérezzen: mennyire szerves része is valójában az életműnek.

Szeptember elejére pedig itt van egy év után a friss Thy Catafalque-produktum, a Meta. Bár a tavalyi Sgúrr négy év kihagyás után érkezett, Kátai most azt nyilatkozta: azzal elkészült végre, úgy érezte, nagy teher gördült le róla, könnyebben születtek az újabb anyagok. Így a Meta is, amely nem annyira a Sgúrr egyenes folytatása, mint a korábbiak összes jellegzetességének az egyesítése. Köztük a kilencvenes évek projektjeinek, a Darklightnak és a Towards Rusted Soilnak is, amelyeknek némiképp folytatása is a TC. Már-már hagyományszerű, hogy az albumnyitó Urania monumentális és súlyos legyen: ilyen volt a 2004-es Tűnő Idő Tárlaton is a ridegségében őrjítő Csillagkohó, a 2011-es Rengetegen a Fekete mezők, de még a melegebb hangulatot árasztó, 2009-es Róka Hasa Rádión is a Szervetlen és a Molekuláris gépezetek. Aztán utóbbihoz hasonlóan itt is énekesnős merengésre vált az Urania, de a feszültség bőven ott munkál ezúttal is a mélyben. Hogy aztán a következő Sirályról már tényleg a 2009-es lemez juthasson eszünkbe: álomszerű, gyönyörű szám ez, és végre megint itt van Tóth Ági a The Moon And The Nightspiritből, aki sokat hozzátett több korábbi TC-szám hangulatához is.

A Meta a magyar költészet remekeinek megidézését is folytatja: készült már keserves Radnóti-feldolgozás (Zápor) és felkavaró Ady-átirat (Héja-nász az avaron) is korábban, ezúttal pedig a Kocsi-út az éjszakában került terítékre, kivételesen parafrázis formájában. Nem kétséges: a Vonatút az éjszakában méltó módon idézi meg a költő egyszerűségében teljességre törő, letaglózó szövegét.

Az új TC-albumon már a jól ismert összetettséget kapjuk, kevéssé egy-egy hangulat jön át: black metal éppúgy akad, mint elektronikus, ambientes nyugtalanítás vagy épp egy olyan több mint húszperces monstre szerzemény, mint amilyen a Malmok járnak. Két dal lett itt egyesítve a szerző szerint, mi pedig a Malmokat nyugodtan odatehetjük a Molekuláris gépezetek és a Csillagkohó mellé: a három szám már kitesz egy nagylemezt, és mindegyik olyan, hogy napokig el lehet mélyedni bennük, annyi apró, felfedezésre váró részletet rejt.

Még csak ismerkedünk a Metával, amelynek remek borítóját a bolgár ikonfestő Agnessa Kessiakova készítette, de azt már leszögezhetjük, hogy az egy év után kihozott lemez nemhogy összecsapott munka nem lett, de az életmű egysége is nagyszerűen megjelenik benne.