Kocsi- helyett vonatúton robog már Ady Endre

Akad itt felkavaró városi wave és ködös minimalizmus éppúgy: egy szerző, három lemez és mennyi hangulat!

Nem mondhatni, hogy dúskálnánk a külföldön is jegyzett, neves nemzetközi kiadó által szerződtetett metalzenészekben. Ha pedig összetettebb, művészibb előadók után kutatunk, még kisebb halmazhoz jutunk: a thrash metalos Ektomorf vagy épp a Báthory Zoltán által vitt amerikai Five Finger Death Punch azért kevéssé ez a kategória. A nemrég a SunnO)))-nal Budapesten járó Csihar Attila már idesorolható (van okunk is büszkélkedni vele), de említhetjük Kátai Tamást is: az általa vezetett Thy Catafalque (TC) lemezeit egy ideje a francia Season Of Mist hozza ki.

Az avantgarde metalos TC mögött álló Kátaival tavaly ősszel interjúztunk is a friss Sgúrr lemez kapcsán. Megtudhattuk többek közt, hogy sznobnak tartja magát, mert hétvégén reggelire tükörtojást süt, és közben barokknak kell szólnia, vagy hogy nem tud azonosulni a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan által bemutatott mintákkal. Verskötetet is jelentetett már meg Távolodó, távolodó címmel, fotói az albumborítóin is felbukkannak, zenéi pedig a legkülönfélébb műfajok stíluselemeit olvasztják egybe. Különösen igaz ez Kátai idei, igencsak termékeny évére: három nagylemezt is kihozott három különböző név alatt. Saját néven jegyzett albuma instrumentális chillzene, a friss Neolunar már wave-esebb, míg a Thy Catafalque friss kiadványa egyesíti magában a projekt korábbi irányait. Nézzük, mire számíthatunk.

Tizenegy évvel az Erika szobája után jelent meg az újabb saját néven kihozott lemez, a Slower Structures. A cím nem árul zsákbamacskát: valóban lassabb, finomabb szövésű, minimalista szerzemények ezek, a nagy, szenvedélyes kitörések kevéssé jellemzők rájuk. Más, mint az Erika szobája volt: a 2005-ös album dalai eklektikusabbak voltak, jobban behoztak ambientes, folkos elemeket is, míg itt a neoklasszikus dallamok, a zongorás merengések jellemzők inkább. Melankolikusságában volt felkavaró, nyugtalanító az Erika szobája, míg itt inkább az Amélie-zeneszerző Yann Tiersen dalai juthatnak eszünkbe.

A 2005-ös kiadvány dalait a ködös-esős magyar tájra kitekintve hallgattuk: kinn a megsárgult leveleket fújta a szél, a növekvő őszben is csak letűnt nyarak szépsége és önfeledtsége járt az eszünkben. A Slower Structures köde már Skóciáé (ahol Kátai is él nyolc éve), a melankólia pedig valóban melankólia marad, nem annyira mélyről jövő fájdalomból fakadóan, inkább csak a csendes megnyugvás jellegével. Az angol címek is egyértelműek: a reggeli közben hallott zene (Music for Breakfast) békés és lélekcsillapító, a reggeli eső szemerkélése közben is előtűnik a napfény az égen. Mennyire más ez a Raining This Morning, mint az Ázik az út volt több mint tíz éve! Elég csak megnézni az utóbbi klipjét: elsuhanó tájak, körös-körül senki, csak a menekülésszerű tovasiklás, és mindennek ellenére a remény, hogy visszatérhetnek a régi szépségek. „Ázik az út, hull a levél rég, / Gyönge rózsám, találkozunk még.”

Csendes elmélkedés jut a Slower Structuresre, távoliak már a múlt fájdalmai: letekint az ember a hídról egy nyugodt délután, látja a lassan hömpölygő folyamot, és közben mélázik, mennyire sokféle lehet egy ember az élete folyamán. A köd leszáll, az eső elered, de menedéket nem az üres buszmegálló nyújt, ahol valamikor az első szerelmet vártuk dobogó szívvel: a galériában épp egy remek kiállítás nyílt, majd van hová hazatérni, van miben lehiggadni.

A Neolunar friss projektje Kátainak, némiképp talán előzmény nélküli is: a Gire zenekar avantgárd összetettsége egyedi volt a magyar zenei színtéren, a Gort némiképp a black metal felé volt elkalandozás. A Neolunar wave-esebb irányt hoz: az elektronika itt nem párosul a black metal letaglózó erejével, jóval letisztultabb, befogadhatóbb is talán. Hogy mégis mennyire kátaisan hozza az űrszerű jelleget, a csillagok távoli varázsát, az persze már a Neolunar Architecture másfeledik perce után előjön, hogy aztán egy olyan Depeche Mode-os ének lepjen meg, amilyet tényleg nem szokhattunk meg az előadótól.

Dark wave és dzsessz elegyedik itt, az angol vidék nyugodtsága máris a múlté, ezúttal már a metrón ülünk Európa valamely nagyvárosában, hogy aztán az éjszakai fényekben meneküljünk a nyüzsgő tömegek elől. A hangulati utalások persze megint csak egyértelműek: akad szám A város / The City címmel vagy épp München–Hamburggal, ami már tényleg annyira synthwave-es, hogy a nyugtalan kezdet után azt várnánk, a Perturbator kezd lélekőrjítő döngölésbe.

Nagyon mai zene ez, frissen adja vissza a két évtizeddel ezelőtti wave-csapatok borongósságát: az Avenues sötét elektronikájának a legmélyéről köszön vissza az Erika szobájában is hallott zaklatottság, az, amit az ember nem tud levetkőzni magáról, járjon épp a sötét nagyvárosi pályaudvaron vagy a gyermekkori faluban a patakparton. Éjszakaibb zene ez jóval a Slower Structuresnél, lendületesebb, szívet fájdítóbb. Bár elsőre ez tűnhetett az idén Kátai legkülönösebb, legszokatlanabb produktumának, elég egy-két hallgatás, hogy az ember ráérezzen: mennyire szerves része is valójában az életműnek.

Szeptember elejére pedig itt van egy év után a friss Thy Catafalque-produktum, a Meta. Bár a tavalyi Sgúrr négy év kihagyás után érkezett, Kátai most azt nyilatkozta: azzal elkészült végre, úgy érezte, nagy teher gördült le róla, könnyebben születtek az újabb anyagok. Így a Meta is, amely nem annyira a Sgúrr egyenes folytatása, mint a korábbiak összes jellegzetességének az egyesítése. Köztük a kilencvenes évek projektjeinek, a Darklightnak és a Towards Rusted Soilnak is, amelyeknek némiképp folytatása is a TC. Már-már hagyományszerű, hogy az albumnyitó Urania monumentális és súlyos legyen: ilyen volt a 2004-es Tűnő Idő Tárlaton is a ridegségében őrjítő Csillagkohó, a 2011-es Rengetegen a Fekete mezők, de még a melegebb hangulatot árasztó, 2009-es Róka Hasa Rádión is a Szervetlen és a Molekuláris gépezetek. Aztán utóbbihoz hasonlóan itt is énekesnős merengésre vált az Urania, de a feszültség bőven ott munkál ezúttal is a mélyben. Hogy aztán a következő Sirályról már tényleg a 2009-es lemez juthasson eszünkbe: álomszerű, gyönyörű szám ez, és végre megint itt van Tóth Ági a The Moon And The Nightspiritből, aki sokat hozzátett több korábbi TC-szám hangulatához is.

A Meta a magyar költészet remekeinek megidézését is folytatja: készült már keserves Radnóti-feldolgozás (Zápor) és felkavaró Ady-átirat (Héja-nász az avaron) is korábban, ezúttal pedig a Kocsi-út az éjszakában került terítékre, kivételesen parafrázis formájában. Nem kétséges: a Vonatút az éjszakában méltó módon idézi meg a költő egyszerűségében teljességre törő, letaglózó szövegét.

Az új TC-albumon már a jól ismert összetettséget kapjuk, kevéssé egy-egy hangulat jön át: black metal éppúgy akad, mint elektronikus, ambientes nyugtalanítás vagy épp egy olyan több mint húszperces monstre szerzemény, mint amilyen a Malmok járnak. Két dal lett itt egyesítve a szerző szerint, mi pedig a Malmokat nyugodtan odatehetjük a Molekuláris gépezetek és a Csillagkohó mellé: a három szám már kitesz egy nagylemezt, és mindegyik olyan, hogy napokig el lehet mélyedni bennük, annyi apró, felfedezésre váró részletet rejt.

Még csak ismerkedünk a Metával, amelynek remek borítóját a bolgár ikonfestő Agnessa Kessiakova készítette, de azt már leszögezhetjük, hogy az egy év után kihozott lemez nemhogy összecsapott munka nem lett, de az életmű egysége is nagyszerűen megjelenik benne.