A gyulai önkormányzat keresi a lehetőséget, hogy további Kohán-képeket lehessen restaurálni – mondta Durkó Károly, aki fontosnak nevezte, hogy a 20. századi magyar képzőművészeti örökséget, az alföldi festők és benne Kohán György életművét „megbecsültségben legalább közelíteni lehessen a hasonló kvalitású európai művészeti gyűjteményekhez”. Ehhez szerinte a múzeumok mélyebb együttműködésére van szükség a gyűjtőkkel, műkereskedelemmel, a gazdaság, valamint a közélet szereplőivel.
Ibos Éva művészettörténész a Kohán György emlékére rendezett korábbi gyulai konferencián elmondta: a művész, bár egész életében kereste az eszményi nőalakot, festményein nem konkrét nőket, hanem archetípusokat ábrázolt. „Portréi nem egyéni, hanem sorsportrék voltak”.
Az alföldi tanyákat nem stilizálta, a kiegészítő díszítőelemek – mint a szivárvány, a gémeskút, az aranyló naplemente – is eltűntek idővel képeiről, amelyek az 1950-es évektől egyre drámaibbak, egyre sötétebbek lettek. Ennek az az oka a művészettörténész szerint, hogy Kohán György ismerte a tanyákon élők helyzetét, tisztában volt azzal a társadalmi folyamattal, amely 1950 körül a téeszesítésekkel, a kisajátításokkal, a kuláküldözésekkel kezdődött, majd több tanya megsemmisüléséhez vezetett. „Képei ilyen értelemben erkölcsi állásfoglalások voltak” – fogalmazott.
Ibos Éva szerint Kohán nem egy romantikus, epikus típus volt, „emiatt is tartozik a nehezebben megérthető festők közé”.
Kohán György 1910-ben Gyulaváriban született, az Almássy-kastély cselédszárnyában. A Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár tanítványa volt. Stílusa kettős irányt mutatott: realista stílusban, erőteljes színekkel, súlyos ecsetvonásokkal beszélt az alföldi, paraszti témáról; míg a másik irányt a sokalakos, lírai tárgyú és hangulatú, kubisztikus jellegű viasztempera képei, valamint monumentális freskótervének grafikái adták. 1933-ban Hódmezővásárhelyre költözött, ahol bekapcsolódott a város művészeti életébe, és egyik alapító tagja lett a megalakuló Tornyai Társaságnak. Az 1950-es évek elején kizárták a Képzőművészek Szövetségéből, a „tiltott” kategóriába került, kiállításai szüneteltek. Csak 1965-ben kezdett ismét elfogadottá válni. 1960-ban és 1964-ben Munkácsy-díjjal, 1965-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1966-ban hunyt el.
