Az ihletben minden tárgynak északi fénye van

Kilencvenöt éve született Nemes Nagy Ágnes.

„Nemegyszer a szemére is vetették: versei túlzottan távolságtartók, hidegek, érzelemmentesek. Pedig – bár igyekezett titkolni – a fegyelmezett külső gyötrő félelmeket takart” – írtuk szeptemberben annak kapcsán, hogy a Jelenkor belefogott az életmű újrakiadásába. A tavaly megjelent Összegyűjtött versekben száz, korábban kiadatlan költemény is szerepelt, köztük a Chansonok 1, amit a kiadó most a kilencvenötödik évforduló kapcsán idézett fel. „Elmondom én a csillagoknak / magam vagyok, magam vagyok” – ennél pontosabban nem is lenne összefoglalható a távolságtartás mögött meghúzódó belső gyötrődés, önemésztés. S ami kitűnt már a Kabdebó Lórántnak adott interjú indításából is: „Bevallom, sokáig gondolkoztam, hogy egyáltalában elvállaljam-e ezt a beszélgetést. Hogy érdemes-e nekivágni ennek a nagyon bonyolult, beláthatatlanul széles históriának, ami a háború, a háború vége, a háború utáni évek, egyetlen beszélgetés keretein belül.”

Végül mégis elvállalta, fiatalkorára ekként emlékezve: „Nem mintha nekem akkoriban úgynevezett világnézetem lett volna. Nem rendelkeztem ilyesmivel. Annak a nem egzisztáló világnézetnek az alapja egész egyszerűen az volt, hogy nem szerettem a háborút, nem szerettem az élelmiszerjegyet, nem szerettem a fatalpú cipőt, nem szerettem a zsidóveréseket az egyetemen, nem szerettem, hogy rokonaimat, fiatal udvarlóimat elcipelik a Don-kanyarba, és lefagyott lábbal jönnek haza, ha egyáltalán visszajönnek. Nem szerettem az életveszélyt, a bombázást, nem szerettem például az újságok hangját. Egyébként nem túl sok újságot olvastam, én mást olvastam akkoriban. Irodalmat. Abban az időben engemet legmélyebben a magyar irodalom alakított. A Nyugatnak és a Magyar Csillagnak – Babits Mihály szerkesztette a Nyugatot, Illyés Gyula a Magyar Csillagot, a két folyóiratot én félreérthetetlenül egymás folytatásának tekintettem – nagyon fiatal olvasója voltam, sőt büszke, matrózblúzos előfizetője. Megértettem, amit ezek a folyóiratok üzentek nekem. Meg kell jegyeznem ugyanis, hogy a Nyugatnak, ennek a legnagyobb tekintélyű, engedélyezett folyóiratnak konspirációs légköre volt. Olvastam a sorok között, én, a teljesen tájékozatlan személy, és megérteni véltem a nagy Babits-verseknek, például a Jónás könyvének megrendítő mondanivalóját.”

S aztán '48 után két évig írni sem tudott, előbb képtelennek is érezte magát rá, majd maradt a kommunizmus szellemi elnyomása, ami alatt férje, Lengyel Balázs például 14 évig nem kapott állást. Nemes Nagy a Petőfi Sándor Gimnáziumban tanított, s ő is gyerekversekbe menekült, mint akkor többen mások is. Erről írta most Bán Zoltán András irodalomtörténész: „ekkor teremtődött meg az azóta is felülmúlhatatlan magyar gyerekirodalom olyan költőkkel, mint Weöres Sándor, Kormos István, míg a próza terén legyen elég Mándy Iván csodálatos, felnőtteknek is élvezetes Csutak-regényeit felemlegetni. Ez nem volt egyéb, mint hogy szükségből csináltak erényt, mert evidens, hogy semmi sem pótolhatta a saját irodalom kinyírása miatt érzett fájdalmat, depressziót. Egy egész nemzedék gondolta azt, hogy megkérdőjelezték a létezését, noha az még el sem kezdődött voltaképpen.”

Majd a tűrés-tiltás mellett mégis lehetett valamicskét, a nyolcvanas évekre egyre inkább: a között jött el, de a teljes nyitást az egykor Újhold-alapító Nemes Nagy rövid ideig élhette át. Kilencvenöt éve született, s kicsivel több, mint 25 esztendeje, 1991. augusztus 23-án távozott. Költészete ugyanakkor a teljesség felé haladva maga is teljes egész, Rilke- és Brecht-fordításai elevenek és eredetiek. S csak remélni lehet, hogy szavát ma s a következő évtizedekben is meghallják minél többen – mert hazai kultúránk kitörölhetetlen és fontos alakítója marad az idők végezetéig.