Az ihletben minden tárgynak északi fénye van

Kilencvenöt éve született Nemes Nagy Ágnes.

„Azután – azzal a közismert, alattomos kiszámíthatatlansággal – megjelenik az »ihletett pillanat«. Belecsap az emberbe, s egyszerre elszakítja a környezetétől, hogy máshová kapcsolja. Hová kapcsolja? Ezt bizony nem könnyű körülírni. Hogy elszakít a környezettől, az világos, még akkor is elszakít, ha a környezetből indul ki, egy tájból, jelenségből, képzettársításból, bármiből. De hova visz? Valahová, ahol minden intenzívebb. Ahol minden éles, erős, nagy, sugárzó. Minden önmaga lényegét mutatja, persze a kellemetlenség is. Az édes édesebb, a keserű keserűbb. Mint az Északi-sark: egyszerre csak kitűzi az északi fényt, hadd lüktessen a feje körül, hadd lássák, hogy ő az Északi-sark, hadd mutassa a jelenlétét, mint a szentek szentségét a glória. Az ihletben minden tárgynak északi fénye van.”

Nemes Nagy Ágnes sorai ezek: egy, a Szó és szótlanságban szereplő szövegében, a Tudjuk-e, hogy mit csinálunk?-ban szólt az ihletről, saját ihletett pillanatairól, arról, hogy az eredet, a vágyott állapot az ihlettel hozható összefüggésbe. Aztán persze az északi fény után, ahogy az az életben megannyi mással is történik, az ihlet is „kimutatja mogorva törvényeit”. Határozott áramütésekkel kezdi csapdosni az ihlet közepén ülő „versmag” az írót, aki ettől nyilván egy idő után ideges lesz. „Mert egy dologban ez a valaki-valami – hol arkangyal, hol iskolamester, hol turbógenerátor – nagyon következetes: nem tűr ellentmondást, önmagától semmi eltérést. Ő tudniillik a minta” – olvashatjuk.

Miként mintának tekinthetjük a ma 95 éve született Nemes Nagy Ágnest is. Persze, angyalként elképzelhetjük, iskolamesterként, turbógenerátorként már kevésbé. Nem buzdítja áramütésekkel az írót, nem hozza a feketelevest: az már éppúgy az írón belül fogan meg, aki a XX. század legnagyobb magyar költőnőjének eredne a nyomába. Ott az északi fény, ott a kín, az édes édesebb, a keserű keserűbb: tanulnánk a művek „kimondhatatlan tetteit”, de csak érezzük nagyságukat, jelenlétük mérhetetlen erejét.

Tanuljuk hát iskolában a Fákat, hajnal s délelőtt között a Nemes Nagy-i „röghegyek nagy, mozdulatlan zökkenéseit”. S azt a kíméletlen, szikár megfigyelőkészséget, amivel a költőnő rekonstruálta a látottakat, kifordítva a dolgok leírására használatos műnyelvet. „Te emlékszel még, ugye, a mozdonyforgató dobra? Terméskő-ellipszisben végződött akkor a pályaudvar, az ellipszis fejében ott volt az acéldob” – írta az Egy pályaudvar átalakításában, az olvasó pedig kényelmetlenül érezte magát, vágányvezérlés és központi létesítmény helyett nehezen megfogható szépséget, magasztos érzelmeket kívánt. Visszamenőleges viszonylatok helyett fátyolos múltidézést, a kétes és a biztos közti tér helyett a belső, fekete-fehér bizonyosságot. Nemes Nagy, előtte Babits Mihály s később Tandori Dezső is mást nyújtott viszont: azt a precíz, kíméletlen fényképköltészetet, ami a XX. század után a XXI.-ben is épp olyan elevennek és igaznak bizonyul.

„Nemegyszer a szemére is vetették: versei túlzottan távolságtartók, hidegek, érzelemmentesek. Pedig – bár igyekezett titkolni – a fegyelmezett külső gyötrő félelmeket takart” – írtuk szeptemberben annak kapcsán, hogy a Jelenkor belefogott az életmű újrakiadásába. A tavaly megjelent Összegyűjtött versekben száz, korábban kiadatlan költemény is szerepelt, köztük a Chansonok 1, amit a kiadó most a kilencvenötödik évforduló kapcsán idézett fel. „Elmondom én a csillagoknak / magam vagyok, magam vagyok” – ennél pontosabban nem is lenne összefoglalható a távolságtartás mögött meghúzódó belső gyötrődés, önemésztés. S ami kitűnt már a Kabdebó Lórántnak adott interjú indításából is: „Bevallom, sokáig gondolkoztam, hogy egyáltalában elvállaljam-e ezt a beszélgetést. Hogy érdemes-e nekivágni ennek a nagyon bonyolult, beláthatatlanul széles históriának, ami a háború, a háború vége, a háború utáni évek, egyetlen beszélgetés keretein belül.”

Végül mégis elvállalta, fiatalkorára ekként emlékezve: „Nem mintha nekem akkoriban úgynevezett világnézetem lett volna. Nem rendelkeztem ilyesmivel. Annak a nem egzisztáló világnézetnek az alapja egész egyszerűen az volt, hogy nem szerettem a háborút, nem szerettem az élelmiszerjegyet, nem szerettem a fatalpú cipőt, nem szerettem a zsidóveréseket az egyetemen, nem szerettem, hogy rokonaimat, fiatal udvarlóimat elcipelik a Don-kanyarba, és lefagyott lábbal jönnek haza, ha egyáltalán visszajönnek. Nem szerettem az életveszélyt, a bombázást, nem szerettem például az újságok hangját. Egyébként nem túl sok újságot olvastam, én mást olvastam akkoriban. Irodalmat. Abban az időben engemet legmélyebben a magyar irodalom alakított. A Nyugatnak és a Magyar Csillagnak – Babits Mihály szerkesztette a Nyugatot, Illyés Gyula a Magyar Csillagot, a két folyóiratot én félreérthetetlenül egymás folytatásának tekintettem – nagyon fiatal olvasója voltam, sőt büszke, matrózblúzos előfizetője. Megértettem, amit ezek a folyóiratok üzentek nekem. Meg kell jegyeznem ugyanis, hogy a Nyugatnak, ennek a legnagyobb tekintélyű, engedélyezett folyóiratnak konspirációs légköre volt. Olvastam a sorok között, én, a teljesen tájékozatlan személy, és megérteni véltem a nagy Babits-verseknek, például a Jónás könyvének megrendítő mondanivalóját.”

S aztán '48 után két évig írni sem tudott, előbb képtelennek is érezte magát rá, majd maradt a kommunizmus szellemi elnyomása, ami alatt férje, Lengyel Balázs például 14 évig nem kapott állást. Nemes Nagy a Petőfi Sándor Gimnáziumban tanított, s ő is gyerekversekbe menekült, mint akkor többen mások is. Erről írta most Bán Zoltán András irodalomtörténész: „ekkor teremtődött meg az azóta is felülmúlhatatlan magyar gyerekirodalom olyan költőkkel, mint Weöres Sándor, Kormos István, míg a próza terén legyen elég Mándy Iván csodálatos, felnőtteknek is élvezetes Csutak-regényeit felemlegetni. Ez nem volt egyéb, mint hogy szükségből csináltak erényt, mert evidens, hogy semmi sem pótolhatta a saját irodalom kinyírása miatt érzett fájdalmat, depressziót. Egy egész nemzedék gondolta azt, hogy megkérdőjelezték a létezését, noha az még el sem kezdődött voltaképpen.”

Majd a tűrés-tiltás mellett mégis lehetett valamicskét, a nyolcvanas évekre egyre inkább: a között jött el, de a teljes nyitást az egykor Újhold-alapító Nemes Nagy rövid ideig élhette át. Kilencvenöt éve született, s kicsivel több, mint 25 esztendeje, 1991. augusztus 23-án távozott. Költészete ugyanakkor a teljesség felé haladva maga is teljes egész, Rilke- és Brecht-fordításai elevenek és eredetiek. S csak remélni lehet, hogy szavát ma s a következő évtizedekben is meghallják minél többen – mert hazai kultúránk kitörölhetetlen és fontos alakítója marad az idők végezetéig.