– Olyan természetesen viselkedett Berlinben, mintha egész életében filmfesztiválokon vett volna részt.
– Amikor a vörös szőnyegre léptem, már tudtam, hogy nem érhet baj. Azzal, hogy megnéztem a filmet, túl is voltam a nehezén, az élmény teljessége már ott élt bennem, a többi csak ráadás volt. A fesztivál egyébként sokban emlékeztetett a könyves eseményekre és díjátadókra, amelyeken részt vettem korábban, nem ért tehát nagy meglepetésként a hangulat. Ráadásul tudtam, hogy nem rajtam van a világ szeme, senki nem vár el tőlem semmit, ezért úgy gondoltam, kiélvezem a pillanatot. S bár egy filmfesztivál messze nem a természetes közegem, így, hogy büszke lehettem a filmre, amiben részt vettem, és kollégáimra, akik ott voltak velem, felszabadultan mozogtam.
– A forgatás során is ilyen felszabadult volt?
– Örültem, hogy sikerült végigcsinálnom a filmet. Egyáltalán nem volt kockázatmentes vállalkozás ugyanis. Annak ellenére sem, hogy a felelősség nem az én vállamat nyomta, hanem Enyedi Ildikóét. De úgy voltam vele, hogy ha szerinte alkalmas vagyok a szerepre, akkor nekem emiatt nem érdemes aggódnom. Hatalmas élmény volt végigcsinálni, rengeteg pozitív energiát kaptam a forgatás során.
– Amatőrként került bele a filmbe, amely két zárkózott ember érzékeny kapcsolatát mutatja be. Hogyan birkózott meg a feladattal?
– Kívülállóként, vagy ha tetszik, színházi szakemberként mindenkit, akivel együtt dolgozhattam a filmben, nagyra tartok. Így nem okozott nehézséget komolyan venni, abszolút minőségként elfogadni őket. Ez volt a kiindulási pont, a következő lépésre azonban már nem emlékszem, mert minden ment magától. Nem volt előre kidolgozott módszerem, hiszen ha valamilyen terv szerint játszom, mint egy színész, azzal mindent elrontottam volna. A szakmám miatt negyven éve szorosan olvasok, vagyis a legkisebb részletre kiterjedően dolgozom fel a szöveget. A film forgatókönyve volt az első, amit nem így olvastam el. Valójában éppen csak átfutottam, hogy lássam, nagyjából miről van szó, megtanultam azokat a részeket, amiket Ildikó kijelölt a castingon, de semmi több. Nem akartam túl sok információt szerezni sem a helyzetekről, sem a karakterekről, nehogy dramaturgként kezdjem el elemezni a művet. Apró részletekre figyeltem csupán, szavakra, mozdulatokra, pillantásokra. Így arra sem maradt időm, hogy elkezdjek aggódni, vajon meg tudom-e csinálni.
– Nem volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, mégsem kellett volna elvállalnia a szerepet?
– Volt egy mélypont. Egy banális helyzetgyakorlatot kellett volna megoldanom: tálcával a kezemben megbotlok, és az ételt leejtem a földre. A próbán gond nélkül megcsináltam, nem is kellett megismételni, jöhetett a felvétel. Onnantól kezdve azonban egyszer sem sikerült rendesen megbotlanom. Egy idő után úgy éreztem, hogy menthetetlenül ügyetlen vagyok, alkalmatlan a szerepre. Ildikó és a stáb azonban sosem adta fel; ha valami nem ment, azonnal kerestek egy kreatív megoldást a problémára, így a botlásomat is sikerült felvenni végül. Eddig kétszer láttam a filmet, és azt hiszem, az a jelenet is rendben van, egyáltalán nem látszik, hogy mennyit bénáztam.
– Enyedi Ildikó azt nyilatkozta, sírt a berlini premier után. Önnek milyen érzés volt a közönséggel együtt végignézni a filmet?
– Számtalanszor álltam már a színházi nézőtér utolsó sora mögött, és füleltem a közönség neszeire. Hogy mennyire köhögnek, mikor kacagnak, mikor áll meg a levegő. Ezek a jelek sorsdöntők lehetnek. Berlinben csaknem kétezer néző hördült fel, sóhajtott, nevetett és némult el egyszerre. Szinte egy emberként mentek végig a film érzelmi hullámvasútján. Amikor a vetítés után, a családomat keresve bekeveredtem a nézőtérre, egymás után jöttek oda hozzám gratulálni ismeretlen emberek. Megköszönték a filmet, de olyan is volt, aki egyből Arany Medvét emlegetett. Igazi jófajta siker volt az az este.
– Két éve hagyta ott a Magvető Kiadót, és lépett hátrébb, ma a Líra Könyv Zrt. kiadói igazgatója. A döntés kapcsán több interjúban kifejtette véleményét az egyre növekvő igénytelenségről, az értékek elvesztéséről, s a Chicago című musicalt idézve úgy fogalmazott: „Nincs többé elegancia.” Egy olyan törékeny és csöndes filmnek, mint a Testről és lélekről, milyen esélyei lehetnek ebben a környezetben?
– Az ember, ahogy öregszik, egyre inkább úgy érzi, hogy az ő kultúrájának végleg leáldozott. Ezzel tisztában vagyok, mégis úgy érzem, valóban fokozatosan veszítünk a finomságunkból, egyre durvábbá, egyre közönségesebbé válik a környezetünk. A Magvetőt ugyanakkor nem a világról szerzett kedvezőtlen benyomásom miatt távolítottam el magamtól. Amíg a kiadót vezettem, soha, egy percig sem voltak illúzióim a magaskultúra esélyeit illetően. A kemény munka mellett a szerencsére és a fatális véletlenekre hagyatkoztam. Annyit tudtam, hogy mindig akadnak néhányan, akik ki akarnak emelkedni a tömegből, akik érzékenyek, akik számára fontosak a valódi értékek. És itt lép be a képbe a szerencse. A legjobb példa erre Kertész Imre Nobel-díja. Egy életmű, amely számomra akkor már két évtizede az életem elengedhetetlen része volt, ám a magyar társadalomban csupán búvópatakként volt jelen, egyik pillanatról a másikra felszínre került. Kertész Imre hirtelen az egyik legnépszerűbb író lett Magyarországon. A kiadó legtöbb sikere ilyen véletleneken múlott. Nem feledkezem el róla ugyanakkor, hogy a műveket megalkotják, esztétikai értékkel bírnak, amelyre sok embernek szüksége van. Ha pedig egy szerencsés véletlen folytán egy mű nagyobb nyilvánosságot kap, mint a Testről és lélekről a berlini díjaknak köszönhetően, akkor az értékek nagyobb energiákkal képesek hatni.
– Azt mondja, mindig akadnak, akik ki akarnak emelkedni a tömegből. A kérdés csak az, vajon az ő véleményükre mennyire ad a társadalom. Van még értelme véleményformáló értelmiségről beszélni, vagy ennek a szerepnek leáldozott?
– Az első koldusfináléban hangzik el, hogy „ez így van, szóról szóra így, az ember rossz, a föld irigy”. Ez a kuplé vagy song verziója a világ jelenlegi állapotának. Intő jel, hogy a Koldusoperát Bertolt Brecht majdnem kilencven éve írta. Nincs sok új a nap alatt. Az ember sosem tanul a hibáiból, ezért arra kényszerül, hogy folyamatosan küzdjön a rossz döntések következményeivel. Az értelmiség, úgy gondolom, a felvilágosodás idején vált társadalmilag meghatározó tényezővé, és napjainkban, a szemünk láttára veszti el ezt a szerepét. A mohóságnak és az elállatiasodásnak tulajdoníthatóan olyan gyorsan vetjük le magunkról a civilizáció vékony mázát, hogy csak fogom a fejem. Persze a jajongással együtt bízom benne, hogy az örök kíváncsiság, a tudásszomj és a vágy az egyszerű emberi kapcsolatok után megakadályoznak bennünket abban, hogy valami borzasztót kövessünk el önmagunk ellen.
– Egy korábbi interjúban azt mondta, „ha kulturáltabb államunk lenne, az támogathatná erőteljesebben a nemzeti irodalmat, hiszen ebből mindannyian profitálhatnánk”. Azóta elindult a Kárpát-medencei Tehetséggondozó, amely több száz millió forintot kapott, és a Magyar Művészeti Akadémia költségvetése is folyamatosan emelkedik.
– Egy olyan kurzusban, amelynek a szó szentsége semmit sem jelent, milyen esélyei lehetnek a szó művészetének? Amikor szerzők nevét utólag húzzák ki az irodalmi díjazottak listájáról, amikor ellehetetlenítik az írószervezeteket, akkor nehéz kultúrpolitikáról beszélni. Ennek ellenére valahogy mégiscsak megél a magaskultúra. Igaz, a finanszírozás terén vezető szerepbe került Magyar Művészeti Akadémia komolyan próbára teszi a társadalom immunrendszerét. De bízzunk benne, hogy ha már van egy ilyen szervezet, előbb-utóbb ott is jönnek olyan vezetők, akik nem ostobaságokat szajkóznak majd, hanem valóban az érdemi magyar kultúrára költik az állami támogatást.
– Vége az Alexandra-könyvesboltláncnak. A legnagyobb szereplő kiesése bedönti a hazai könyvpiacot?
– Az Alexandra csődjét a magyar könyvpiac már három évvel ezelőtt feldolgozta magában. Az öntudatlan mozgások eredőjeként akkor mégis minden ment tovább, hiszen voltak még tartalékok a rendszerben. És most sincs minden veszve. A piac egésze sokkal egészségesebben működik, mint az Alexandra, és a szereplők sokkal előrelátóbbak voltak, mint Matyi Dezső. Biztos, hogy lesznek fájdalmas veszteségek, és megkezdődik a javak újraelosztása, ami azonban egyben egy tisztulási folyamat is. Hiszen a csőd túltermelés eredménye: sok volt könyvből és könyvesboltból egyaránt. Nem arról volt szó tehát, hogy a gonosz üzleti számítás háttérbe szorította volna az értékeket. Ezért sem jó ötlet az állami beavatkozás. Annál is kevésbé, mert rendszerint abban sem a kulturális értékszempontok jutnak érvényre, hanem személyes és üzleti érdekek. És egy értékmentés vagy egyéb maszlag címén eladott beavatkozás nagy károkat okozhat. Hiszen az ismét a szakmailag dilettáns, vazallus vircsaftot erősítené.
– Visszatérve a filmhez, Enyedi Ildikó egyik berlini interjújában azt mondta, szívesen volna büszke a hazájára, de már hosszú évek óta nem az, mert a kormány alapjaiban rombolja szét a demokráciát. Szavainak komoly visszhangja lett itthon.
– Legyen bármilyen csendes, visszafogott egy művész, ha megkérdezik, mit gondol a hazája politikai helyzetéről, akkor elmondja a véleményét. Nincs ezzel semmi gond. De azzal sincs, ha ezt egy politikus nehezményezi. Utóbbi csupán le akarja aratni a babérokat. Csakhogy azok a babérok nem az övéi, és nem szerencsés, ha erről elfeledkezik. Arra lehet büszke, hogy az állam támogatott egy jelentős művészt, ám ennél a pontnál, ha igazán kulturált, nem lép tovább. Azt állítani ugyanis, hogy egy alkotó azért, mert támogatást kapott, ne mondhatná el a véleményét, nagy ostobaság. Ráadásul Enyedi Ildikó nem a filmkészítésről, de nem is a médiapolitika viselt dolgairól mondott kritikát, hanem a magyar közállapotokról. Az a bizonyos politikus így vagy meglehetősen unintelligens volt, vagy borzasztóan cinikus. Valószínűleg inkább az utóbbi, hiszen akármerre nézünk, mindent velejéig áthat a cinizmus. És ha ezen nem tudunk felülemelkedni, akkor semmi más nem marad, csak a végtelen csaholás.
