Így buktak le a műkincsek hamisítói

Megkérdeztük a magyar kutatókat, hogyan azonosították be a török kamionban talált hamisítványokat.

Több szempontból is jelentős fogásnak számít az a csempészett műkincsegyüttes, amelyet a Bács-Kiskun Megyei Rendőr-főkapitányság és a NAV kapcsolt le még tavaly szeptember végén, de csak szerdán hozták nyilvánosságra. Noha a török állampolgárságú férfi vezette kamionban nem volt egy múzeumra való anyag, a százegy, Isztambulban felvett és mindössze 300 eurós ellenszolgáltatás fejében Lengyelországba bevinni kívánt tárgyak összértéke 160-200 millió forint.

Egyúttal fontos trendet jelez, hogy a jelenlegi közel-keleti állapotokat – többek között Szíriában és Irakban – kihasználva, ilyen nagyüzemben folyik az ott, elsősorban rablóásatásokon előkerült, így sok esetben még a szakma által sem ismert tárgyak illegális kereskedelme. S mindez akár egyedi, személyes megrendelésre is történhet. Azaz egyetlen személy megbízásából teljes leletegyüttesek kerülhetnek feketén magángyűjtők kezébe.

Érdekes aspektusát adják az ügynek – miként arról a szerdai sajtótájékoztatón az anyag szakértői vizsgálatára, illetve annak koordinálására felkért Dezső Tamás régész, asszirológus, az ELTE docense is külön kitért – a csempészett együttes részét képező hamisítványok. Ezek azt jelzik, hogy a térségben működik legalább egy olyan hamisító műhely, amely az eredetihez megtévesztésig hasonló, kiváló minőségű tárgyakat képes előállítani. Egyes hírek szerint Szíriában – ahol lehet olyan szakembereket találni, akik egykor a múzeumi területen dolgoztak, például restaurátorként – vannak katonai csoportok által ellenőrzött hamisító műhelyek is. Ezek egyik felvevő piaca lehet Törökország, ahonnan továbbviszik az árut Európába.

A tény már csak azért is vészjósló, mert ezek a hamisítványok a laikus, sőt számos, a Közel-Kelet, illetve az ókori Mezopotámia régészetét kevésbé ismerő szakember számára is eredetinek tűnhetnek. Így a múzeumoknak, vagy akár az ilyen műkincseket leütő aukciós házaknak nem árt a fokozott óvatosság. Mivel az ilyen tárgyak értéke akár dollármilliós tétel is lehet, kulcsfontosságú, mire érdemes figyelnie a szakértőknek, hogy kiszúrják, egy tárgy modern másolat, avagy sem. Megkerestük tehát azt a hosszú évek, évtizedek óta a témakörrel foglalkozó két magyar kutatót – Kalla Gábor régészt, asszirológust, az ELTE docensét és Niederreiter Zoltán régészt, asszirológust, történészt, az ELTE adjunktusát –, akik részt vettek a szakértői munkában, és megállapították, hogy az általuk vizsgált tárgyak nagyon nagy valószínűséggel hamisítványok.

Kalla Gábor egy szobrot, egy domborművet és két kőedényt vizsgált. Szakvéleményéből kiderül, hogy a tárgyak ugyan ügyes munkák, olykor kifejezetten jó megoldásokkal, ám sokszor összeollózták az ikonográfiát, azaz más-más korból emeltek be egy-egy elemet a kompozícióba. Így felismerhető, hogy a készítő – bármennyire is igyekezett – nem volt tökéletesen tisztában azzal, hogy egy adott korszakra, stílusra kizárólagosan jellemző elemekből kellett volna építkeznie.

A Gudea lagasi király Kr. e. 22. századra keltezhető szobránál – amelyből eddig mintegy huszonöt darab került elő, ám az utolsó is lassan száz éve – amellett, hogy a 25 centiméteres magasság fele a legkisebb ismert példánynak, vagy hogy a szobor feje keskeny és lapos, a rákerült sumer feliraton bukott meg. Látszik ugyanis, hogy a készítők nem ismerik az ékjeleket, még ha jó párat ügyesen másoltak is, s a felirat inkább az autentikusság kedvéért került a tárgyra.

Hasonlón bukott el egy szarvasmarhákat ábrázoló kalcit edény is. Amellett ugyanis, hogy a formája és díszítése más-más korra vall (Kr. e. 34-29. század és Kr. e. 27-26. század), a felirat közben legalább ötszáz évvel későbbi, hibásan kivitelezett jelekkel és rossz jelsorrenddel. Ennél a tárgynál külön érdekes, hogy van rajta egy javítás, azaz fémdróttal rögzítették hozzá a letört részeket. Ilyen eset ismert más, korabeli darabról is (Warka-váza), ám abban a korszakban még rezet használtak, miközben a hamisítványnál vasnak tűnő anyagot, amit viszont akkor még nem ismertek.

Niederreiter Zoltán kilenc pecséthengert vizsgált. Megállapította, hogy közülük négy akkád mintákat másoló, magas színvonalú darab (i.e. 24–23. század) ugyanabban a műhelyben, azonos szerszámokkal készült, s vélhetően ugyanannak a mesterembernek a termékei. A többivel kapcsolatban pedig megjegyezte: „A másik öt pecséthenger esetében nem lehet egyértelmű kapcsolatot megállapítani, mivel a tárgyak anyaga, a választott korszak vagy művészeti stílus, illetve a preferált témák is különbözőek, mindez azonban nem zárja ki a közös készítés, egy közös műhely lehetőségét”.

Felhívja a figyelmet ugyanakkor arra, hogy több esetben már az interneten is elérhető gyűjteményekben szereplő tárgyak mintáit, ikonográfiáját használják. Ugyanakkor pont azon hasalnak el, hogy nem ismerik az apró részleteket, és az istenek, az egyes alakok, a kompozíciók megjelenítései és az attribútumai nem precízek. Az egyik, a mitanni (Kr. e. 15–13. század) pecsétek stílusát és témáit utánozó darabnál pedig megjegyzi: „A pecséthenger készítője nem rendelkezik a mitanni stílusú pecsétekre jellemző magas színvonalú technológiai tudással. Az elengedhetetlenül szükséges csőfúrót nem ismeri, nem használ különböző méretű gömbfúrókat, a modellált részletek pedig hiányoznak az ábrázolásról”.

Az összefoglalókból az látszik, hogy ugyan a hamisítók nem ismerik tökéletesen az ikonográfiát, valamint nem tudják értelmezni, így tökéletesen használni az ékírást, de az egyre több és jobb minőségben akár a világhálón is elérhető szakirodalomnak köszönhetően a laikusokat egyre könnyebben meg tudják téveszteni. Így mindkét kutató fontosnak tartja e hamisítványok megőrzését, hiszen az ezeket készítő műhelyből más darabok is megjelenhetnek a műkincs-kereskedelemben, és ezek eredetiségét a lefoglalt darabok segítségével lehet egyértelműen megállapítani. Szerepük kulcsfontosságú lehet a hamisítók elleni küzdelemben.

Illegális csatornák

A magyar rendőrség és a NAV fogásának az ad különös jelentőséget, hogy a közel-keleti műkincs-kereskedelem fő útvonala nem Magyarországon át vezet Nyugatra, Amerikába vagy épp a Távol-Keletre. A fő „elosztó központ” ugyanis – ahogy azt a nemzetközi és a magyar szakma is nem egyszer hangsúlyozta már – a Szíriával határos Libanon. A legtöbb csempészáru ide érkezik, s az Iszlám Állam meg a többi muszlim radikális csoport innen intézi ügyeit: teszi hajóra a műtárgyakat, keresi degeszre magát a túlnyomó többségében illegális, rablóásatásokon talált műkincsek feketekereskedelméből. A vevők, illegális magángyűjtők pedig sokszor azokból az országokból jelentkeznek be értük, amelyek kormányai épp az illegális eladásokból is gazdagodó radikális szervezetek ellen harcolnak, lépnek fel akár katonai erővel is.

Az elmúlt években többször figyelmeztetett a szakma, hogy bármennyire is furcsán hangzik, de az arab totalitárius rezsimek széthullásával indult el a durva szabad rablás. Míg ugyanis Szaddam Huszein, Kadhafi, Mubarak vagy épp Aszadék alatt működött a szervezett műemlékvédelem, az őket követő káoszban azonban nem lehet tovább figyelni, ellenőrizni és megvédeni a műemlékeket. Megindult a nagyipari fosztogatás, lelőhelyek ezreit semmisítették meg, dúlták fel akár a helyiek is, hogy pár dollárért eladják a milíciáknak azokat a leleteket, amikért végül akár több százezer dollárt tesznek zsebre a radikális muszlim fegyveres csoportok. A régészek ugyanakkor mindig hangsúlyozták, hogy az illegális kereskedelmet csak összehangolt titkosszolgálati eszközökkel lehet megfékezni, ők legfeljebb csak monitorozni tudnak.

Lapunk korábban Dezső Tamással és Kalla Gáborral is alaposan körbejárta már a témát.

###HIRDETES2###