Így buktak le a műkincsek hamisítói

Megkérdeztük a magyar kutatókat, hogyan azonosították be a török kamionban talált hamisítványokat.

Kalla Gábor egy szobrot, egy domborművet és két kőedényt vizsgált. Szakvéleményéből kiderül, hogy a tárgyak ugyan ügyes munkák, olykor kifejezetten jó megoldásokkal, ám sokszor összeollózták az ikonográfiát, azaz más-más korból emeltek be egy-egy elemet a kompozícióba. Így felismerhető, hogy a készítő – bármennyire is igyekezett – nem volt tökéletesen tisztában azzal, hogy egy adott korszakra, stílusra kizárólagosan jellemző elemekből kellett volna építkeznie.

A Gudea lagasi király Kr. e. 22. századra keltezhető szobránál – amelyből eddig mintegy huszonöt darab került elő, ám az utolsó is lassan száz éve – amellett, hogy a 25 centiméteres magasság fele a legkisebb ismert példánynak, vagy hogy a szobor feje keskeny és lapos, a rákerült sumer feliraton bukott meg. Látszik ugyanis, hogy a készítők nem ismerik az ékjeleket, még ha jó párat ügyesen másoltak is, s a felirat inkább az autentikusság kedvéért került a tárgyra.

Hasonlón bukott el egy szarvasmarhákat ábrázoló kalcit edény is. Amellett ugyanis, hogy a formája és díszítése más-más korra vall (Kr. e. 34-29. század és Kr. e. 27-26. század), a felirat közben legalább ötszáz évvel későbbi, hibásan kivitelezett jelekkel és rossz jelsorrenddel. Ennél a tárgynál külön érdekes, hogy van rajta egy javítás, azaz fémdróttal rögzítették hozzá a letört részeket. Ilyen eset ismert más, korabeli darabról is (Warka-váza), ám abban a korszakban még rezet használtak, miközben a hamisítványnál vasnak tűnő anyagot, amit viszont akkor még nem ismertek.

Niederreiter Zoltán kilenc pecséthengert vizsgált. Megállapította, hogy közülük négy akkád mintákat másoló, magas színvonalú darab (i.e. 24–23. század) ugyanabban a műhelyben, azonos szerszámokkal készült, s vélhetően ugyanannak a mesterembernek a termékei. A többivel kapcsolatban pedig megjegyezte: „A másik öt pecséthenger esetében nem lehet egyértelmű kapcsolatot megállapítani, mivel a tárgyak anyaga, a választott korszak vagy művészeti stílus, illetve a preferált témák is különbözőek, mindez azonban nem zárja ki a közös készítés, egy közös műhely lehetőségét”.

Felhívja a figyelmet ugyanakkor arra, hogy több esetben már az interneten is elérhető gyűjteményekben szereplő tárgyak mintáit, ikonográfiáját használják. Ugyanakkor pont azon hasalnak el, hogy nem ismerik az apró részleteket, és az istenek, az egyes alakok, a kompozíciók megjelenítései és az attribútumai nem precízek. Az egyik, a mitanni (Kr. e. 15–13. század) pecsétek stílusát és témáit utánozó darabnál pedig megjegyzi: „A pecséthenger készítője nem rendelkezik a mitanni stílusú pecsétekre jellemző magas színvonalú technológiai tudással. Az elengedhetetlenül szükséges csőfúrót nem ismeri, nem használ különböző méretű gömbfúrókat, a modellált részletek pedig hiányoznak az ábrázolásról”.

Az összefoglalókból az látszik, hogy ugyan a hamisítók nem ismerik tökéletesen az ikonográfiát, valamint nem tudják értelmezni, így tökéletesen használni az ékírást, de az egyre több és jobb minőségben akár a világhálón is elérhető szakirodalomnak köszönhetően a laikusokat egyre könnyebben meg tudják téveszteni. Így mindkét kutató fontosnak tartja e hamisítványok megőrzését, hiszen az ezeket készítő műhelyből más darabok is megjelenhetnek a műkincs-kereskedelemben, és ezek eredetiségét a lefoglalt darabok segítségével lehet egyértelműen megállapítani. Szerepük kulcsfontosságú lehet a hamisítók elleni küzdelemben.

Illegális csatornák

A magyar rendőrség és a NAV fogásának az ad különös jelentőséget, hogy a közel-keleti műkincs-kereskedelem fő útvonala nem Magyarországon át vezet Nyugatra, Amerikába vagy épp a Távol-Keletre. A fő „elosztó központ” ugyanis – ahogy azt a nemzetközi és a magyar szakma is nem egyszer hangsúlyozta már – a Szíriával határos Libanon. A legtöbb csempészáru ide érkezik, s az Iszlám Állam meg a többi muszlim radikális csoport innen intézi ügyeit: teszi hajóra a műtárgyakat, keresi degeszre magát a túlnyomó többségében illegális, rablóásatásokon talált műkincsek feketekereskedelméből. A vevők, illegális magángyűjtők pedig sokszor azokból az országokból jelentkeznek be értük, amelyek kormányai épp az illegális eladásokból is gazdagodó radikális szervezetek ellen harcolnak, lépnek fel akár katonai erővel is.

Az elmúlt években többször figyelmeztetett a szakma, hogy bármennyire is furcsán hangzik, de az arab totalitárius rezsimek széthullásával indult el a durva szabad rablás. Míg ugyanis Szaddam Huszein, Kadhafi, Mubarak vagy épp Aszadék alatt működött a szervezett műemlékvédelem, az őket követő káoszban azonban nem lehet tovább figyelni, ellenőrizni és megvédeni a műemlékeket. Megindult a nagyipari fosztogatás, lelőhelyek ezreit semmisítették meg, dúlták fel akár a helyiek is, hogy pár dollárért eladják a milíciáknak azokat a leleteket, amikért végül akár több százezer dollárt tesznek zsebre a radikális muszlim fegyveres csoportok. A régészek ugyanakkor mindig hangsúlyozták, hogy az illegális kereskedelmet csak összehangolt titkosszolgálati eszközökkel lehet megfékezni, ők legfeljebb csak monitorozni tudnak.

Lapunk korábban Dezső Tamással és Kalla Gáborral is alaposan körbejárta már a témát.

###HIRDETES2###