– Az Egy mormota nyara egyik központi témája a menekültkérdés. Elképzelhető jó és végleges válasz ezzel a helyzettel kapcsolatban?
– Folyamatos várakozás van, tágabb értelemben is, várják-várjuk, hogy végre valaki gondoljon már erről az egészről valami érvényeset. A minap láttam a Facebookon, hogy egy fiatal tervező olyan ruhadarabokat készít, amelyekből három mozdulattal sátrat, hálózsákot lehet csinálni. Mikor a menekülés és a hajléktalanság mint dizájnprobléma megjelenik, az azt jelenti, hogy valamit hosszú távon veszünk adottságnak, berendezkedünk a maradandó abnormalitásra.
– Szokta említeni az idegenség problémáját, és ez a regényében is hangsúlyosan van jelen. A szándék, hogy megismerjük a másikat, segíthet?
– Most erre nyilván azt kellene válaszolnom, hogy igen, hát ez volna a humanista út. De sajnos a tapasztalatok azt mutatják, hogy az ösztönös idegenkedés mélyebben van, mint a felvilágosodás racionalizmusa. Persze amikor valóságos emberek, és nem ideológiák találkoznak egymással, azért megvan a feszültség oldódásának lehetősége.
– A menekültek e várakozásával áll szemben a különböző társadalmak félelme a jövőtől, attól, hogy mi történik akkor, ha ez tovább folytatódik.
– Igen, történetileg hosszú távú elfojtásról, halogatásról lehet szó. Van egyfajta története a gyarmatosításnak, amit a nemzeti függetlenségi törekvések, a világpolitika változásai felszámoltak. Viszont megmaradt ennek a történetnek a nyoma, mint egy brutális csizmatalpé a homokban: a régi igazságtalanság az új szerkezetén is látszik. Minden, ami történik, ebből következik. Az európai civilizáció, az úgynevezett jóléti társadalom erről megfeledkezett, most nem tudja, mit csináljon, az első reflexek pedig az elfojtás, a kiszorítás. Annyi jut eszünkbe, hogy jó, akkor építsünk kerítést, ha az sem elég, hát akkor hozzunk létre tranzitzónákat, persze lehetőleg Európán kívül. De hát ezt a problématömeget a profitorientált nyugati civilizáció hozta létre!
– A néger szó használatának kérdése is előkerül a regényben. Az Egyesült Államokból pedig rendre érkeznek mostanság a hírek, hogy például eltüntetik a polcokról a Huckleberry Finnt, a Ne bántsátok a feketerigót! című klasszikust, csak mert bizonyos szavak szerepelnek bennük. Sőt, sokan úgy vélik, ez az indokolatlan túlérzékenység még Donald Trump győzelmében is közrejátszott. Lehet ilyen hatása a túlhajtott politikai korrektségnek?
– Hogy a politikailag korrekt beszéd ilyen mértékig felháborít egyeseket? Nem hinném, hogy ok-okozati összefüggés van. Az, hogy a politikai beszéd terében ne használjunk olyan kifejezéseket, amelyek embertársaink vélt vagy valós elszigeteltségét erősítik, evidencia. De egy olyan regénynél, amely a píszi nyelvi fordulata előtt született, nevetséges ezt felemlegetni. És hát ismerünk különböző szubkultúrákat is: például vannak olyan feketék, akik nagy lelkesedéssel niggerezik le egymást. Rajtuk is kérjük számon? Nem a szót, hanem használatának a módját kell megvizsgálni. Vegyük például a cigányt. Nyilvánvalóan lehet sértésként használni, de van, hogy a romák évődésként alkalmazzák, és olyan is, hogy értéksemleges, például állandósult szókapcsolatokban kerül elő. Abszurd lenne romapecsenyéről, romameggyről, romaútról vagy romafúróról beszélni csak azért, mert a rasszisták gyűlölettel intonálják.