– Vannak, akik a történetek visszatéréséről beszélnek. Igazuk van?
– Nekem sosem volt rokonszenves a történetfetisizálás: a jó irodalom nem a történetek miatt értékes. A történetmesélés elemi szükséglet, de irodalommá az elbeszélés hogyanja teszi. Jászberényi Hemingway örökségét újraérvényesítő minimalizmusa ugyanúgy eljárás, mint Spiró fanyar, groteszk realizmusa vagy Krasznahorkai himnikus katasztrofizmusa. Nem arról van szó, hogy egy ideig nem voltak fontosak a történetek, aztán megint azok lettek, hanem hogy az önreflexió, a stilizáció mértéke időről időre elér egy ingerküszöböt, és akkor arra érkezik egy radikális válasz. Aztán a kevésből lesz túl sok, ismét érdekes lesz, ha az írás jobban rámutat a megalkotottságára. De a minimalizmus és a manierista önreflexió egyaránt az irodalom eszköze.
– Lord Byron gyerekkora kapcsán jelenik meg mostani könyvében, az Egy moromota nyarában a valódi élet kérdése, amit elsöpörhetnek a mindennapok. Mitől lesz valami az igazi élet része? Attól, hogy valaki tudja a megélése közben, hogy erre gyakran fog majd gondolni, magában értelmezve a történteket?
– Vannak olyan csomópontjai az életnek, amikor az ember úgy érzi, most igazán történt vele valami. Ezek a pillanatok azok, amelyek intenzíven megmaradnak, az ember pedig hajlamos szétszálazni őket az emlékezési folyamatban. Úgy is értelmezhetjük a tulajdonképpeni létezést, hogy abba nem a lét hétköznapi fenntartásához szükséges dolgok tartoznak. Túl van az öltözködésen, evésen, alváson. És persze feltárulhat a semmittevés mint kontempláció mély értelme is. Kertész Imre idézi „a kitűnő történetet” a lordról, akit arról faggattak, miért nem vesz részt az életben. A lord visszakérdezett, mi volna az élet, mire jött a felelet, hogy hát jönni-menni, társaságba járni, ilyesmik. „Ja, ha ez az élet, hát akkor ezt elintézi helyettem az inasom” – válaszolta.
