Cassandra Wilson, sokak szemében a világ első számú jazzénekese hegedű-gitár-zongora-elektromos bőgő-dob összetételű, elsőrangú muzsikusokból álló együttessel érkezett Budapestre. A különleges hangszerpárosítás összhangban volt a jazzt a blues, a country és a pop irányába tágító törekvéseivel. „ előadásmódjának jellegzetességei – a biztos idő- és ritmusérzék, a bensőséges, suttogó, kissé spleenes kiejtés, az időnkénti érzelmi kitörések – régen kialakultak” – írtuk előző, 2009-es föllépésekor. Ehhez annyit tehetünk hozzá, hogy kontraalt hangjának drámai kifejezőereje semmit nem kopott az évek során. Jókedvűen járt-kelt a színpadon, s ha földolgozásokból álló, eklektikus, professzionális műsorát végig olyan átélt előadásmód hatja át, mint a ráadásként adott stilizált bluest, égi magasságokba röpíthette volna közönségét. Hogy nem így történt, annak magyarázata a koncertek közös jellemzőiben kereshető. Mindegyik – egyébként nagy sikerrel zárult – esten túlsúlyba kerültek a lassú tempójú, intim természetű, érzelmileg telített dalok, amelyek idővel egysíkúvá tették a programokat. Valami megváltozott a jazzéneklésben: a technikai szempontok helyébe a személyesség belső körei léptek. Kérdés, valóban így reflektál-e a világra a kortárs jazz, női szemszögből. Létező hangokból építkező, kísérletezésre nem vállalkozó előadásmód – vajon e kivételes adottságú, érzékeny lelkektől az a sodró hatású, ritmikus előadásmód is távol áll, amelyik a jazz nagy énekesnőinek, például Ella Fitzgeraldnak a lemezeit milliók zenéjévé tette?
A népszerűségben utolérhetetlen Ella persze nem ma látta meg a napvilágot. Az idén lett volna százéves.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!