Európa több nagyvárosában kiállításokkal emlékeznek meg arról, hogy száz éve zajlott az 1917-es októberi orosz forradalom, s azzal párhuzamosan bontakozott ki az orosz avantgárd, amelynek – túlélő – alkotói hatást gyakoroltak az európai képzőművészetre is. Budapesten múlt évben a Jekatyerinburgi Szépművészeti Múzeum avantgárd gyűjteményéből negyven képet mutattak be a nemzeti galériában, míg Londonban nemrégiben zárt be a Királyi Művészeti Akadémia nagy tárlata, a Forradalom, amely háromezer alkotással szemléltette az orosz avantgárdot és az azt követő szocialista realizmust. Részben ez utóbbi kiállításra reflektál A művészet templomai képzőművészeti filmsorozat új darabja, a Forradalom − Az orosz avantgárd születése, csak éppen Margy Kinmonth angol−orosz koprodukcióban megvalósult, félig dramatizált alkotása lényegesen izgalmasabb egy hagyományos múzeumi sétánál. Az orosz avantgárdot ezúttal olyan avatott szakértők viszik közelebb a nézőhöz, mint Mihail Pjotrovszkij, az Ermitázs igazgatója, Zelfira Tregulova, a Tretyjakov galéria vezetője, valamint a filmrendező Andrej Koncsalovszkij, aki nagyapja, Pjotr Koncsalovszkij festőművész révén személyes történeteket is fel tud idézni az egykori Szovjetunió és az avantgárd ellentmondásos viszonyáról.
Tavaly a Nemzeti Galériában is felmondhattuk a leckét az orosz avantgárd vezéralakja, Kazimir Malevics legtöbbet hivatkozott festménye, a Fehér alapon fekete négyzet kapcsán: az új művészet nem a láthatót akarja ábrázolni, sőt, igazából ábrázolni sem akar. A nem ábrázoló festészet, amelyet Malevics szuprematizmusnak hívott − az érzékenység szupremáciáját, azaz felsőbbrendűségét hirdetve − nemcsak a hagyománnyal akart szakítani, hanem a pénzre installált képzőművészeti iparral. A sors iróniája, hogy említett festménye jelenleg mintegy húszmillió dollárt ér a műtárgypiacon. A korabeli kritika 1915-ben született alkotását úgy fogadta rosszallón, hogy sikerült eljutni a sivatagig, ahol már semmi sincs. Bár azóta a mű értelmezésből nincs hiány, Margy Kinmonth filmjében egy fontos művészi gesztusról is szó esik: Malevics a képét olyan helyre függesztette fel, ahová a hagyományos orosz otthonokban az ikonok kerültek. Az első világháború második évében egy olyan országban, ahol a gazdasági elmaradottságnál csak a belső társadalmi feszültségek voltak nagyobbak, e szimbolikus aktus önmagáért beszélt. Új világ jön, amelyben minden régi eltöröltetik – utópia és disztópia, nézőponttól függően.
Az orosz avantgárd fiatal, baloldali alkotói és a bolsevik forradalmárok kapóra jöttek egymásnak, ám míg a fotográfia egyik úttörője, Karl Bulla 1917 októberében szentpétervári otthona ablakából fotózta, miként lőtt a tüntetők közé a cári rendőrség, a három szín elméletének gyakorlatba ültetésével kísérletező Kuzma Petrov-Vodkin 1920-as festménye, a Petrográdi Madonna már másfajta rettenetről árulkodik: képén egy munkásasszony riadtan szorítja magához csecsemőjét, miközben a háttérben zajlik a forradalom. Amely kezdetben kedvelte avantgárd gyermekeit, s mivel több alkotó is a nép fia-lánya volt, a hétköznapi emberek is szerették e furcsa, romantikus álmodozókat. Egy hozzáértő művészettörténész, Nyikolaj Punyin művészeti népbiztos kinevezésével a képzőművészeti akadémiák új kánonjává vált az avantgárd. Képviselői között pedig olyan óriások tűntek fel, mint Vaszilij Kandinszkij, Marc Chagall, Varvara Sztyepanova és férje, Alekszandr Rodcsenko, Szergej Eisenstein, Dziga Vertov vagy Vszevolod Mejerhold.
Az álombuborék, hogy a Szovjetunió lesz az új Amerika, farmergazdaságokkal és erős iparral, hamar szétpukkant, s Lenin halála után Sztálin a kreatív szellemet is módszeresen eltörölte. A képzőművészet visszalépett a giccsbe oltott klasszicizmus és naturalizmus világába, és szocialista realizmus néven hirdette a kommunizmus és az új vallás dicsőségét, a Lenin-vallásét. Kandinszkij és Chagall jobbnak látta, ha elmenekül, Malevics rákban halt meg 1935-ben, az avantgárd alkotásokat pedig elégették – csak azok maradtak fenn, amelyeket a múzeumok művészettörténészei a máglyára vetés előtt kiemeltek a képkeretekből. Az alkotók többsége a Gulágon vagy kivégzőosztag előtt végezte, így járt az egykori népbiztos, Nyikolaj Punyin – Anna Ahmatova költőnő férje − is, aki a Lenin-szobrok művészi értékére tett kritikai megjegyzést.
A filmet a napokban mutatták be Londonban, Moszkvában és Szentpétervárott, Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínház vetíti.
