Az orosz avantgárd fiatal, baloldali alkotói és a bolsevik forradalmárok kapóra jöttek egymásnak, ám míg a fotográfia egyik úttörője, Karl Bulla 1917 októberében szentpétervári otthona ablakából fotózta, miként lőtt a tüntetők közé a cári rendőrség, a három szín elméletének gyakorlatba ültetésével kísérletező Kuzma Petrov-Vodkin 1920-as festménye, a Petrográdi Madonna már másfajta rettenetről árulkodik: képén egy munkásasszony riadtan szorítja magához csecsemőjét, miközben a háttérben zajlik a forradalom. Amely kezdetben kedvelte avantgárd gyermekeit, s mivel több alkotó is a nép fia-lánya volt, a hétköznapi emberek is szerették e furcsa, romantikus álmodozókat. Egy hozzáértő művészettörténész, Nyikolaj Punyin művészeti népbiztos kinevezésével a képzőművészeti akadémiák új kánonjává vált az avantgárd. Képviselői között pedig olyan óriások tűntek fel, mint Vaszilij Kandinszkij, Marc Chagall, Varvara Sztyepanova és férje, Alekszandr Rodcsenko, Szergej Eisenstein, Dziga Vertov vagy Vszevolod Mejerhold.
Az álombuborék, hogy a Szovjetunió lesz az új Amerika, farmergazdaságokkal és erős iparral, hamar szétpukkant, s Lenin halála után Sztálin a kreatív szellemet is módszeresen eltörölte. A képzőművészet visszalépett a giccsbe oltott klasszicizmus és naturalizmus világába, és szocialista realizmus néven hirdette a kommunizmus és az új vallás dicsőségét, a Lenin-vallásét. Kandinszkij és Chagall jobbnak látta, ha elmenekül, Malevics rákban halt meg 1935-ben, az avantgárd alkotásokat pedig elégették – csak azok maradtak fenn, amelyeket a múzeumok művészettörténészei a máglyára vetés előtt kiemeltek a képkeretekből. Az alkotók többsége a Gulágon vagy kivégzőosztag előtt végezte, így járt az egykori népbiztos, Nyikolaj Punyin – Anna Ahmatova költőnő férje − is, aki a Lenin-szobrok művészi értékére tett kritikai megjegyzést.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!