Majd meglátod, élőben egyszerűen zseniálisak! Így ajánlotta pár éve egy régi barátom a skót rocktriót, a Biffy Clyrót. És tényleg, mikor három éve először láttam őket az azóta álomra szenderült Pannónia Fesztiválon, a földbe gyökerezett a lábam. A Simon Neil (ének, gitár), James Johnston (basszusgitár, vokál) és Ben Johnston (dob, vokál) felállásban üzemelő zenekar ugyanis tényleg zseniális volt, így nem csoda, hogy nagyon vártam a szigetes fellépésüket is.
A banda nem is okozott csalódást. Mi több, elképesztően jól szóltak, a félmeztelenül a színpadon zúzó tagok mindent beleadnak. Így nem csoda, ha már most megelőlegezzük, remek választás volt a Sziget részéről elhozni őket, az idei év talán egyik legjobb koncertjét láthatták azok, akik eljöttek megnézni őket. A Biffyhez képest az utánuk következő Wiz Khalifa, annak ellenére, hogy elvileg ő volt a második nap csúcsdobása, nem ment akkorát, mint a skótok. Talán azért is, mert a fickót kicsit Snoop Dogg utánlövésnek érezheti az ember, persze fiatalabb kiadásban.
Ami azonban egyébként feltűnt, hogy hiába a remek koncert, a kemény izzadságszag és a zseniális hangzás, a Biffy Clyro koncertjén jó, ha harmadházig telt meg a nagyszínpad előtti tér. Ezt kicsit szomorú volt látni, mert a skótok tényleg többet érdemeltek volna. Igaz, Wiz Khalifára már rendesen felgyűlt a sokaság, de az látszik, ami az idei évadban már a Balaton Soundon is érezhető volt, hogy idén nem lesz tömegnövekedés, nem feltétlenül jönnek annyian, mint tavaly.
Ennek nyilván sok összetevője van – így például a nem feltétlenül ütős felhozatal, vagy épp a kisebb, tematikus fesztiválok növekvő felszívóereje –, ami ugyan az üzlet szempontjából nyilván nem örvendetes, ugyanakkor az egyszerű fesztiválozók számára nem feltétlenül kellemetlen dolog. Sokkal jobb ugyanis úgy mászkálni, hogy az ember nem érzi úgy magát, mintha egy heringes dobozban kellene araszolna. Ez pedig per pillanat szimpatikus.
