– Filmje, a Mérgezett egér egy cinikus zenekritikusról szól, aki előszeretettel jegyez kegyetlen, megsemmisítő bírálatokat. Színészként és rendezőként hogyan viszonyul ehhez a típushoz? Fel lehet húzni egy méltánytalannak érzett írással?
– Ó, én nem tekintek ellenségként a filmkritikákra. Ezek ugyanúgy részei a játszmának. Természetes az is, hogy ezek az írások bizonyos értelemben szubjektívek legyenek, hiszen különféle emberek írják meg a saját véleményüket. Miért zavarna ez? És egyébként is, ahogy mondják, kevés régebbi dolog akad a tegnapi újságnál. Nem azért választottam a főszereplő szakmájául az újságírást, mert utálnám a kritikákat. Sokkal inkább kerestem olyat, ami egyre inkább befolyását veszti. Márpedig a zenekritika sajnos ilyen helyzetben van napjainkban, ahogy a printújságírás szintúgy. Egyre többen vesztik el állásukat, nehezebb ma egy nyomtatott újságot fenntartani. Bécsben ez a karakter húsz éve abszolút király lehetett, ma viszont már egyre kevésbé határozhat meg sorsokat. Másrészt jó ötletnek tűnt, hogy klasszikus zenét használjak a filmhez, és így, hogy a főhősnek ez a munkája, ez egy természetes lépés volt.
– Ezt a cinikus értelmiségi típust ismerjük más osztrák alkotásokból is. Elég csak a drámairodalmat, Thomas Bernhard darabjait említenünk. Ennyire jellegzetes osztrák karakterről van szó?
– Megtaláljuk szerintem ma bármelyik nagy európai városban. Bécs viszont egyfajta fővárosa a klasszikus zenének. Ott gyűlik össze rengeteg fiatal zenész Németországból, Japánból és szerte a nagyvilágból. Tehát ez a fajta kritikus azért Bécsben még befolyásosabb, mint máshol. Persze, vannak fontos emberek a németeknél, a franciáknál egyaránt. És az osztrák lapok valójában nem is annyira jelentősek német nyelvterületen, mint mondjuk a Süddeutsche Zeitung vagy a Frankfurter Allgemeine. A kritikusok mégis úgy érzik még, hogy ők a világ királyai.
– És mi a helyzet az említett Thomas Bernhard-karakterekkel? Az ő darabjai inspirálták?
– Igen. Amikor először diákként láttam egy Bernhard-darabot, teljesen magával ragadott. Aztán elolvastam a regényeit, kezdve a bemutatkozó Faggyal, és remekül szórakoztam rajtuk. Nagyon magával ragadó módon karikíroz ki dolgokat, és beszél egyfajta eltúlzott, komikussá növesztett büszkeségérzetről. Végső soron pedig Bernhard meg én egész hasonló területen tevékenykedünk.
– Bernhardnál viszont a szarkasztikus élbe azért vegyül jókora keserűség is. Ön pedig annyira azért nem tűnik keserű embernek.
– Nem, valóban nem vagyok az. Próbálok humorral közelíteni mindenhez. Továbbá nyugodtan tekinteni mindenre, és nem magamat tenni a világegyetem középpontjába. Ettől még persze komolyan veszem az életemet.
– Komikusként futott be, de a Mérgezett egér, vagy a Stefan Zweig – Búcsú Európától, amiben a címszerepet alakította, komolyabb darabok. Igyekszik elmozdulni efelé?
– A személyes filozófiám, hogy nem tűzök ki olyan célokat magam elé, amiknek az elérése nemcsak rajtam múlik. Hogy drámákban kapjak szerepet, az például ilyen. Valakinek meg is kell keresniük ezekkel az ajánlatokkal. Szóval vagy jönnek, vagy sem, ez helyzetfüggő. És beskatulyázni sem akarom magam.
– Az osztrák komédia helyzetét hogyan látja?
– Nagy hagyománya van nálunk a kabarénak. Többek közt a zsidó fekete humor miatt pedig nagyon népszerűek ezek a vígjátékaink. Más ez, mint mondjuk a német komédia, jóval sötétebb, feketébb, ironikusabb. Ha Németországba megyek, ott nem is mindenki érti az osztrák humort.
– Azért akad ott is hasonló alkat, elég csak a politikai szatírában élen járó Jan Böhmermannt említenünk.
– Aki egy ironikus verset jegyzett Erdoganról? Igen, őt is előszeretettel érti félre mindenki. Ebben a szatírájában is a németeket akarta elsősorban kifigurázni, nem Erdogant, mire mindenki azt hitte, hogy a törökökről van szó. Azért akadnak, akik értik az iróniát, bár tény, hogy sokan sajnos nem.
– Hogyan látja a kelet-közép-európai értelmiségi helyzetét ma?
– Olvassuk az újságokat, figyeljük a híreket és nem tudunk mit tenni. Most Budapesten láttam, milyen megemlékezések vannak a Szabadság téri szobroknál, és azokat viszont reménykeltőnek találtam. A helyzetünk nem könnyű itt Európában, de biztos vagyok benne, hogy hosszú távon a demokrácia fog nyerni.
– Mármint a demokrácia kivel szemben? A politikai szélsőségekre gondol és azokra, akiket populistának szokás nevezni?
– A nagy képre gondolok, hogy ezen a tájékon ez a berendezkedés erős, fenn tud maradni. A diktatúrák is sorra mind elbuktak korábban, nem véletlenül.
– Csak azért kérdezem, mert ezek a pártok épp úgy a demokrácia mellett állónak mondják magukat. Ha pedig sokan rájuk is szavaznak az egyszerűbb üzeneteik miatt, akkor ők is nyerik a demokratikus versenyt.
– Persze, tisztában vagyok vele. Csakhogy vegyük a mi példánkat: nekünk, osztrákoknak négy évig populista kormányunk volt. Aztán persze elbukott, mert hiába mondogatta, hogy mindent tökéletesen tudna csinálni, a gyakorlatban ez nem működött. Be lehet vetni azt a nagyon népszerű szöveget, hogy „az ellenség közeleg”, lehet találni mindig valami bűnbakot, de mégis csak azt fogjuk látni négy év múlva, hogy a mindennapi életünk nem vált jobbá. Meggyőződésem, hogy ezt azért nem lehet például húsz évig művelni.
– Látta a Bergman-féle Kígyótojás végét? Ott például azon nevetett az egyik karakter: Hitler müncheni puccsa kudarcba fulladt, óriási fiaskó volt. „Hitler és a bandája alaposan alábecsülte a német demokrácia erejét”, mondta. Persze, szerencsére nem olyan időket élünk, de nem lehet, hogy a hasonló remények megfogalmazói is túl könnyen bizakodnak?
– Láttam, persze. De azok aggodalma is túlzás, akik azt mondják, „jajj, ha hatalomba kerülnek, olyanok lesznek, mint Hitler.” Ő megtehetett olyanokat is, amiket ma Európában senki sem tudna. Felhalmozhatott illegálisan több milliárd márkát, kifoszthatott másokat, és azokat beleforgathatta a gazdaságba. A fasisztáknak ma esélyük sem lenne. A politikusoknak ma meg kell győzniük az embereket, hogy őket válasszák, de szerencsére nem tudnak olyan eszközöket alkalmazni, mint még Hitler.
– Említette, hogy olvassuk a híreket, és közben nem sokat tudunk tenni. Ezt látjuk a Mérgezett egér szereplőinél is: egyfajta háttérzajként hallgatják a tévé előtt ülve a menekültválság újabb fejleményeit. Tényleg tehetetlenek vagyunk?
– Azt akartam megmutatni, ahogy követjük ezt az egészet: az egyik fülünkön ki, a másikon be. Egyre passzívabbá válunk, és úgy érezzük, mit sem tehetünk. De lehetne másképp is. Hihetnénk például a demokrácia erejében. Abban, hogy az nem egy gyenge, erőtlen valami, amit jól le lehet igázni. Ahogy a Szabadság térnél a kis emlékeiket összegyűjtők, úgy mindannyian tehetünk valamit magunkért.
– És mi a helyzet azok félelmeivel, akik tartanak a kulturális és vallási különbségektől? Attól, amint a menekültválság felerősíthet.
– Persze, nagyon nehéz, bonyolult helyzetről van szó. Természetesen nem lehetséges és nem megoldás, hogy mindenki idejöjjön Afrikából és Szíriából. De az sem, hogy tartsunk csak minden embert Líbiában, kezeljék őket állatokként az ottani, borzalmas körülmények között. Több emberség kellene minden részről. Valamiféle nagy megoldást nem lehet persze két mondatban adni. Úgy persze könnyű, hogy túláltalánosítva beszélünk A Menekültekről, A Vidéki Emberekről és így tovább. Ellenséget képezni így a legegyszerűbb.
– És mit gondol arról, ahogy a németek kezelik az egészet? Nagy sikert aratott nemrég az Isten hozott Németországban című menekültkomédia, benne a „wilkommenskultur” esszenciájának megfogalmazásával.
– Egy kicsit a francia filmekre emlékeztet az a mű. Szerintem hiba úgy bemutatni kulturális különbözőségeket, hogy csak simán nevetünk az egész helyzeten. Túl könnyen kezeli az dolgokat a hasonló film, leegyszerűsíti a kérdést. Túl kényelmesek az ilyenek, miközben a határhelyzeteket kellene megmutatni, azt, hogy az emberek valóban veszélyben vannak. A régi város nagyon tetszett nemrég: remekül beszélt arról, mikor vagyunk bűnösek, mikor nem, milyen szörnyű helyzetbe kerülhetünk.
