Akár mindegy is lehetne, melyik budapesti aluljáróban készült ez a fénykép. Elvégre akár az Astoriánál, akár a Kálvin téren, a Népligetnél vagy a Deák Ferenc téren, vagy akár a Corvin negyednél is megtalálható a felszín alatt a Talpra, magyar! rockmusicalt hirdető plakát – a darabról kritikát is olvashatnak hamarosan. És ugyanilyen nagy a valószínűsége, hogy ezekben az aluljárókban hajléktalanokkal is fogunk találkozni. De ez a kép történetesen a Blaha Lujza téren – pontosabban alatt készült. Ott, ahol minden évben többször is ételt osztanak a Krisna-tudatúak, és már jó pár esztendeje karácsonykor fellobban a vita, hogy a jobboldali kurzus idején vagy a szociálliberális kormányzás alatt volt-e hosszabb a sor. Mert a narancshéjas, fahéjas meghitt bejgliillatban még a bankárkormányozás meg a luxusoldalizás is jobban megy, ugyebár.
Ott, ahol legalább harmincan laknak szinte életvitelszerűen; sokan groteszk módon épp egy otthonosságot, harmóniát sugárzó bútorbolthirdetés előtt fekszenek. Ott, ahol a minap lesétáltam, hogy megnézzem, kinn vannak-e még a mankók a plakát előtt. Nem találtam őket, helyettük szatyrok és vizelettócsa fogadott, a lehúzott redőnyöknek pedig mindegyikére ráhuppant egy-egy tántorgó ember. Nyugodt szívvel kijelenthető, hogy ezekről az emberekről és ezekről az aluljárókról lemondott a város és az állam. Nem kell persze aggódni, nem nőtt no-go zóna a Népszínház utca tövébe, de az látszik, hogy szép lassan ki is alakult egy párhuzamos társadalom számunkra felfoghatatlan törvényekkel, árfolyamokkal és viszonyokkal. Nincs két éve, hogy egy, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által szervezett ételosztáson beszélgettem két férfival, akik itt, a Blaha aluljáróban laktak. A marhapörköltnél is jobban várták a krízisautóból kiosztott vitamint. Merthogy náthásak voltak, és munkahelyükre – egy szentendrei fatelepre –, ahogy fogalmaztak, „kell az egészség és az erő”. Emlékszem, egyikük sántított is. Ki tudja, még az is lehet, hogy pont övé a plakátnak támasztott mankó.
