De talán ennél is többről van szó. Donald Trump olyan, mint valamiféle Rorschach-paca, amelybe frusztrált ellenzékiek és önigazolást kereső kormánypártiak egyaránt beleláthatják vágyaikat és félelmeiket, reményeiket és szorongásaikat. S eközben önmagukról jóval többet tudhatnak meg, mint arról, milyen elnök (lesz) Trump. Miközben fecseg a felszín, erről hallgat a mély, vagy legalábbis nagyon kell fülelnünk, hogy meghalljuk. Hogy ne az ottani szavazótábor kemény magjának szóló beutazási korlátozásra figyeljünk, hanem arra, miként vizsgálta felül Trump a kampány óta a NATO feleslegességéről vallott nézeteit. Hogy ne mindenféle hangzatos, de valójában másodrangú személyi kinevezéssel foglalkozzunk, hanem azzal, hogy Trump – és nem Hillary Clinton – delegált új tagot az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságába. Hiszen ezek a döntések határozzák meg, merre fordul a jövőben Amerika, és merre fordul vele együtt a világ.
A Trump–Putyin-viszony alakulása ebből a szempontból persze egyáltalán nem mondható mellékesnek. Ám minket mégsem ez foglalkoztat, hanem a Trump–Putyin–Orbán-viszony. S az is csak annyiban, hogy – megint csak pró és kontra – deklarálhassuk a hármas utolsó tagjával kapcsolatos érzelmeinket. Lehetőleg a közösségi oldalakon, szabadon engedve a bennünk élő Trumpot.
