Szecskák Esztergomban

Talán tartozom nekik és magamnak a béke emlékének felidézésével a mai cudar hazai világban.

Mondom, kiismertük már a helyet – valamennyire. Ennek tudatában adta elő osztálytársam a szalonspiccet a jégvirágos hálótermi ablak előtt. A terembe bekukkantó prefektus fektette le. Másnap erőt vett a fiún a szégyenérzet; halk hangon bocsánatot kért; attól tartott, hogy az eset miatt kiteszik a szűrét. Hát nem tették. Mind a prefektus, mind a pótprefektus mosolyogva, kézlegyintéssel tért napirendre az „ügy” felett az ebédnél, amikor a szokásos, szünet előtti búcsúkoszt, a fejtettbab-leves pogácsával hatalmas gőzölgő tálakon, többemeletes, robusztus vaskocsin begördült a kis fiókos, hosszú ebédlőasztalok közé.

Órákig tudnám még folytatni a mesét. Ahogy az emlékek lassan előbújnak rejtett zugaikból, tér vissza az egykori, mára elfelejtett erős biztonság, hozzátársulva pedig a belső béke érzete, amelyet az Esztergomban akkor szolgálatot teljesítő ferences szerzetesek jóvoltából kamaszként megkaphattam.

Élő és azóta eltemetett papok jelennek meg előttem, mintha csak koncelebrálni mennének a hajnali misére. Eszembe jut második prefektusom, Pataki Zoltán katonás szűkszavúsága mögött megbújó mély, őszinte embersége; Tömördi Viktor a rideg falak között otthont teremtő osztályfőnöki szeretete; a börtönviselt, megkínzott földrajztanár, Géza atya; érzékeny, vajszívű hittanárunk, Miklós atya; és Orbán Márk, aki egy zacskó Negróért mechanikus kis gépével levágta a hajunkat az udvaron nem sokkal érkezésünk után, szeptember elején. (Két hete sem voltunk ott, a hagyomány szerint szecskának neveztek minket az idősebbek, amit inkább viccesnek találtunk, mintsem tragikusan komolynak. Nem tudtunk megsértődni a rendalapító Szent Ferenc napján, október 4-én a másodikosok által megrendezett szecskaverésen sem, amely inkább hasonlított udvarias párnacsatára, mint valamiféle – aminek szánták – színházban művérrel előadott autodaféra.)

A többiekre gondolok: Huszár Jeromosra, ahogy lobogó ősz hajjal Szolónt és Kleiszthenészt magyarázza; Reisz Pál iskolaigazgatóra, hatalmas tekintélyére, hozzá szorosan társuló figyelmességére, közvetlen természetére és megrendítő alázatára; József atya keménysége mögött rejtező szerető érzékenységére, a latinóra megragadó pillanataira, amikor Varga Kapisztrán az ókori klasszikus irodalmat napi közelségbe hozta számunkra; karizmatikus magyartanárunkra, Zatykó Lászlóra (sajnos csak egy évig volt Esztergomban), akit negyvenhárman hallgattunk csöndes figyelemmel, amikor a tankönyvben nem szereplő Rotterdami Erasmusról, John Donne-ról, Michel de Montaigne-ről, Kármán Józsefről beszélt. Az egyik órán – közelgett a halottak napja – Verdi Rekviemjével emlékeztünk meg az ötvenhatos forradalom mártírjairól. Akkoriban ez még szigorúan büntetendőnek minősült. És persze a többiekre, a teljesség igénye nélkül: a legnépszerűbb gyóntatóra, Ignác atyára; a diákoktól, ha kellett, a nyilvánosság előtt bocsánatot kérő János atyára; legtöbb fizikai munkát végző, gyakran betegeskedő Péter atyára; szobaszomszédjára, az elegánsan humoros, életem első minőségi pohár borával megkínáló Vilmos atyára; a minket froclizó, szerb származású idős Kerlezsa Lőrincre (állítólag Krleža rokona volt szegről-végről); a fradista Teobald testvérre és Peregrin testvérre, a városszéli konyhakert és hizlalda kapálni nem tudó „panelos” diákjait kárhoztató főnökére.

Talán tartozom nekik ennyivel és magamnak a béke emlékének felidézésével a mai cudar hazai világban.