A közszféra hazai Olümposzának ügyein munkálkodó kormányzati stratégiai kutatási vezető, G. Fodor Gábor a következő szavakkal illeti egyik honfitársát, Gerendai Károlyt: „Elkapatott, elkényeztetett úrifiú, aki (jómódú) szüleitől mindent megkap, nem kell megküzdenie semmiért. A zsúrpubi számára az életnek nincs igazi tétje, mivel nem a saját farkával veri a csalánt, ennek megfelelően általában pofátlanul magabiztos és egocentrikus. Teljesítmény-értékrendű közösségek állandó megvetésének tárgya, mivel amit más munkával, kitartással, komoly elhivatottsággal ér el, azt ő egész egyszerűen megveszi vagy megkapja készen, gyakran kiérdemelve emiatt a pózer jelzőt is, mivel a megszerzett javak mögöttes értékéről gyakorlatilag fogalma sincs. A fentieken túlmenően zsúrpubinak szokás titulálni minden puha, tartást és keménységet, tökösséget és (a szó macsóértelmében vett) sármot nélkülöző, nyálas, valószínűleg tévedésből hímneműnek született XY kromoszómájú képződményt (lásd: törpepöcs). A zsúrpubi tipikus reakciója a fentebb felsoroltakra (ha egyáltalán felfogja, és ha egyáltalán veszi a fáradságot, hogy az egész témát a »magasról leszarom« attitűdön kívül érdemben lereagálja) a következő: »Nemtom, de annyi a zirigy, csóró proli bunkó, assziszik érdekelnek (satöbbi-satöbbi).«”
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a szelíd hangot a stratégiai igazgató kölcsönvette, mielőtt magáévá tette. Olvasta az interneten a zsúrpubi meghatározását, aztán eszébe jutott, hogy ez Gerendaira is ráillik. De vajon egy ilyen nyugis állásban lévő embert, mint G. Fodor, mi képes kihozni ennyire a sodrából?
Előlegezzük meg, a stratégiai igazgató nem a szolgalelkűség rabja, inkább a szakmai ártalom foglya. Az történt ugyanis, hogy Gerendai Károly – aki évtizedek óta tömegeket vonzó, sikeres kulturális eseményeket rendez elsősorban (Sziget stb.), s mivel odavan a gasztronómiáért és a jó ízlésért, rendkívül színvonalas éttermeket tart fenn másodsorban – egy hosszú interjúban azt mondta, hogy szerinte a miniszterelnököt nem izgatja különösebben sem a turizmus, sem a kultúra. Nem olyasmiket mondott tehát, hogy a kormányfő alkalmatlan, vagy hogy rossz politikus és mondjon le, hanem több évtizedes szakmai tapasztalatából és a közéletről szerzett ismereteiből kiindulva levonta a következtetést a kormányzat ez irányú tompaságáról. Orbán Viktorral ugyanis saját bevallása szerint még soha nem találkozott.
G. Fodor szerint Gerendai interjújával más baj is van. „Nyavalyog” a politikai elitről, amikor arról beszél, hogy az nem törődik eléggé Magyarország sorsával. Meg mit jelent az, hogy számára túlságosan embert próbáló feladat csúcsgasztronómiai éttermeket fenntartani, mert a hazai vállalkozók iránt barátságtalan a gazdasági környezet? Szerinte Gerendai lenézi a vendégeit is, amikor az interjúban szóvá teszi, hogy nehézségeik ellenére éttermeinek lelkiismeretességét és színvonalát nem adja föl. G. Fodor szerint ez csak csel, valójában az üzletember a vállalkozásaitól profitot vár. Tegyük hozzá, hogy amellett, hogy haszonért vállalkozni egyáltalán nem ördögtől való, nem feledhető, hogy e kritika épp a közpénznyelő Századvég stratégiai igazgatójától érkezik.
G. Fodor írása így záródik: „A sikeremberrel készült nagyinterjú a panaszkultúra csimborasszója. Egy szó se esik benne sikerről, nemzeti büszkeségről meg ilyenekről. [ ] Ha kissrácként ennek a tizedét nyafogtam, akkor apám összevonva szemöldökét, szigorú hangon csak ennyit mondott: »szedd már össze magad, fiam«. Na, mi lesz, Karcsi?”
G. Fodor duzzogását elolvasva az ember csak csóválja a fejét. Szegény teli van kudarcélménnyel. Valaki megsimogathatná végre a fejét.
