Éppen két éve érte el a Magyar Nemzetet az a vihar, amely abból kerekedett, hogy összeveszett a miniszterelnök és – állítólag – a legjobb barátja. Az Orbán Viktor és Simicska Lajos között lévő kapcsolatra utalva a televíziós Betlen János évekkel ezelőtt körülbelül úgy fogalmazott, hogy bár minden embernek megvan az ára, Simicska Lajos nem tartozik közéjük. Ő megvesztegethetetlen. A kitűnő újságíró a két ember kapcsolatának mélységéről bizonyosan nem lőtt mellé, ami ha másból nem, az évtizedes barátságot követő válásból, a lapunkat is érintő tektonikus változásokból érzékelhetővé vált. A rendszerváltást közösen tapasztalták meg, a szakítás épp annyira lett intenzív, mint amennyire erős volt közöttük a kohézió. Hatása a közélet szinte minden részére kiterjedt, az egekig magasztalt Simicska neve egyik pillanatról a másikra vált szitokszóvá a tekintélyelvűséget minden másnál inkább előnyben részesítő Fideszben, széles holdudvarában és a kormányzati körökben.
És akkor arról, mi is történt velünk. Nem tartom fontosnak, hogy a sajtó saját magáról beszéljen, hiszen nem ez a dolga, saját magánál jóval lényegesebb ügyekről kell beszámolnia. Tudom azonban, hogy az úgynevezett G-nap (vajon így írandó helyesen?) második évfordulója miatt sokakban okozna csalódást, ha nem jelenne meg erről a lapban valami. Legyen tehát ez az utolsó eset.
2015. február 6. után a szerkesztőség fele itt maradt, a másik fele elhagyott bennünket. Akik elmentek, azt mondják, hogy a tulajdonos kérésének megfelelően a lap hátat fordított a korábban és a Fidesz által ma is magáénak vallott értékeknek, ami elviselhetetlenné vált számukra. Akik maradtak, azok viszont a tulajdonostól is függetlenül úgy gondolják, hogy a Fidesz fordult elfogadhatatlan irányba, aminek következtében épp a demokratikus és a polgári értékek, különösen ezek korszerű érvényesítése szorul háttérbe. Mi, akik maradtunk, arra látunk esélyt, hogy ezeket az értékeket, a polgári Magyarország eszményét akkor is képviselni tudjuk, ha a politika ezt már nem teszi. Hiszen ezeknek a közvetítése a közéleti sajtó egyik fontos feladata.
Ami kimondottan bennünket érint, a Magyar Nemzettől nemcsak távoztak, hanem érkeztek, érkeznek is kitűnő kollégák. A lap esélyt kapott a megújulásra, amellyel élünk is: talán soha nem volt ennyire időszerű az álhírek és az alternatív tények világában, hogy a szigorúan szakmai szempontokat és az olvasók hiteles tájékoztatását tartsuk szem előtt. Lapkészítés közben, nem kevés szakmai műhelyvita közepette, a legkisebb részleteket is érintő szervezeti változásokat hajtunk végre. Megújítottuk a nyomtatott lap arculatát és folyamatosan fejlesztjük, korszerűsítjük az MNO-t, a Magyar Nemzet internetes kiadását.
Ami velünk és a sajtó egészét érintően mindezeken túl történik, annak már kevésbé van köze Orbán és Simicska közvetlen konfliktusához, a G-naphoz (ha így írják), mint inkább a kormányzat és a társadalom együttműködéséhez. A kormánypártok leegyszerűsítik a nyilvánosságot, a rendkívül bonyolult és érzékeny rendszert barátira és ellenségesre osztják föl. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a Fidesz hibás gyakorlata – igaz, elődeinél sokkal felháborítóbban, sokszor jogszabályt sértve – sajnos régi politikai hagyomány: a kormánypárt ugyanúgy gondolkodik, ahogyan valamelyest az MDF-, azután leginkább az MSZP-kormány tette. A befolyása alá gyűrt médiát kényezteti, a kritikusokat pedig ellehetetleníti és tönkreteszi.
Jó hír mindebben a rosszban, hogy a közéleti médiának a politikai nyilvánosságban az a dolga, hogy kis túlzással ellenségként kezeljék. Az elmúlt 27 év alatt mindig akkor tájékoztatott a legrosszabbul, amikor kezét barátjaként vezette a hatalom. Ez a barátság azonban félrevezeti az olvasókat, és lerombolja a sajtóval szemben támasztott igényeiket. Rosszat tesz Magyarországnak.
