Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!
A nyolcvanéves Sára Sándor ötvenhatos kalandjáról, a dokumentumfilm-készítés dühéről és a madéfalvi veszedelemről
Már vizsgafilmjére, az 1957-es Pályamunkásokra is felfigyelt a világ. Ha munkáit dobozba zárták, új tervekkel jelentkezett. Ha a forgatókönyveit – ilyen-olyan okokra hivatkozva – elutasították, új témákat és tevékenységi területeket keresett magának. A nyolcvanéves Sára Sándor ma sem panaszkodik. Örvend a múlt és a jelen adományainak, és reménykedik.
– VIT-díj és nemzetközi figyelem Bécsben, kényszerű tétlenségben töltött évek idehaza, ez volt a sora a diplomás operatőrnek és filmrendezőnek a kádári konszolidáció éveiben?
– Nem is igen akartunk mi akkoriban dolgozni! Filmet csinálni, ezeknek? Kádár? Apró? Dögei? Idővel azonban rájöttünk, nem lesz jó vége passzív rezisztenciánknak, mindenről lemaradunk. Ötvenhatos szereplésem miatt a játékfilmkészítés közelébe sem kerülhettem, a híradó- és dokumentumfilmgyárban dolgoztam. Nem bántam, járhattam az országot. Azt már kevésbé szerettem, hogy pufajkás operatőrök után kellett cipelnem az akkumulátort 1959-ben a Busójárás volt az első nagyobb feladatom, Raffay Anna, Szőts István állandó munkatársa rendezte, s engem kért maga mellé operatőrnek. De ezt a munkát is csak úgy kaphattam meg, hogy az ellenőrzésemre, szuperoperatőrként kinevezték fölém Illés Györgyöt, aki a rá jellemző kedvességgel „teljesítette” feladatát. A harmadik forgatási napon megjelent Mohácson, odajött hozzám, üdvözölt, majd jó hangosan megkérdezte: „Sanyikám, hány cukorral hozhatom a kávét?” Persze ezek az évek sem voltak számomra hiábavalók, olyan szakmai biztonságot adtak, amellyel fölkészülten lehetett hozzákezdeni az olyan jelentős művészi megbízatásokhoz, mint amilyen a Sodrásban vagy a Tízezer nap volt.
– Mind a két filmnek nemzetközi sikere lett, és ettől fogva szinte mindegyik filmrendező az operatőr Sára Sándorral akart dolgozni. És ön megválogathatta, hogy melyik filmnek lesz az operatőre?
– Voltaképpen én is mindenkivel tudtam dolgozni. A hazai rendezők már a forgatókönyvírás fázisában igényelték az operatőr jelenlétét, sőt közreműködését is. Nem úgy, mint Hollywoodban, ahol legfeljebb a forgatás kezdete előtti órákban kezdik az egyezkedést. Gaál István, Kósa Ferenc, Szabó István, Huszárik Zoltán, Ranódy László filmkészítési elképzeléseit, de másokét is ismertem már forgatókönyvi állapotban, és igyekeztem érvényesíteni a saját szempontjaimat is. Sőt az is gyakran megesett, hogy miután fölvettünk egy jelenetet, jónak is tartottuk, félretettük, és megpróbáltunk még jobbat kitalálni. Olyat, ami képileg talán pontosabban világít rá a lényegre. Ez történt a Tízezer napnak a parasztság nagy álmát, a földosztást megidéző jelenetével is. Miután kész volt a hagyományos beállítású epizód, azt javasoltam, vegyünk fel másikat. Tudjuk, mi lett ennek a történetnek a vége: a kiosztott földeket három év múltán visszavették a szerencsétlenektől, majd bezavarták őket a termelőszövetkezetekbe. Ha azt mutatjuk, hogy sárban, lucsokban, kínlódva kapták meg a földet, áttételes módon a történetnek erre a tragikus fordulatára is utalhatunk.
– Miközben jobbnál jobb operatőri feladatokkal halmozták el, nem sajgott a szíve, hogy nem rendezhet önálló játékfilmeket?
– Amikor sajogni kezdett volna, 1968-ban Feldobott kő címmel már meg is rendezhettem az első nagyjátékfilmemet.
– Rövidfilmjei pedig – például a tizenhét perces Cigányok – olyan nemzetközi visszhangot keltettek, mint játékfilmes pályatársainak a többórás alkotásai
– A Cigányokat előbb díjazták külföldön, mint hogy itthon vetítették volna Nagyot lendített rajtunk, filmeseken, amikor már idehaza is rendeztek filmszemléket. Egyrészt ezek az évenkénti összejövetelek értékmérőként is működtek, másrészt nemzetközi figyelem övezte munkáinkat a hatvan-hetven külföldi vendégnek köszönhetően. Még az olyan filmeket is, amelyeket idehaza betiltottak. A külföldi újságírók megkérdezték a filmszemlén megjelenő főhivatalnokoktól: mi van azzal a Tízezer nappal, miért nem látható? Letagadni nem lehetett, hát inkább utat nyitottak neki.
(Részlet Lőcsei Gabriella interjújából, 21., 23. oldal)
Messziről jött ember
Tanmese egy rasszista gyilkosságnak mondott balesetről és arról, hogy miért lenne jó, ha a magyar bíróság nem titkolná, hogyan és mi alapján ítélt az ügyben. D. Horváth Gábor és Horváth Csaba László egy történetet ismertet, amely a Népszabadságban látott napvilágot, és kitűnően alkalmas arra, hogy a külföldi média megállapíthassa, Magyarországon tombol a fajgyűlölet. Egy történet, amely sehogy sem válik kerekké. (24–25. oldal)
Jó pásztorok
Halmozottan hátrányos helyzetű kistelepüléseket keres fel időről időre a Református Missziói Központ egészségügyi csoportja. Szűréseket végez, segélycsomagokat és jó tanácsokat oszt. Mindegyikre nagy szükség van. György Zsombor a román határhoz közeli Gáborjánba kísérte el őket, ahol egy cigány lelkipásztor a közösség motorja. (25. oldal)
Ezernégyszáz gramm
Hazánkban egyedülálló tettet hajtottak végre a Debreceni Egyetem orvosai: mindaddig működtetni tudták egy agyvérzés következtében agyhalottá vált várandós kismama testét, míg a gyermek elég fejletté vált ahhoz, hogy megszülethessen. Molnár Csaba az orvoscsoport vezetőjével, Fülesdi Bélával és az idegsebészeti intenzív osztály vezetőjével, Molnár Csillával beszélgetett. (28–29. oldal)
Ezer nap
Annak, aki azt várja ettől a cikktől, hogy felderíti a Kennedy-merénylet homályba vesző szálait, megspórolunk egy kis időt: beismerjük, mi sem vagyunk képesek erre. A XX. század egyik megoldatlan rejtélye rejtély marad továbbra is – írja Pósa Tibor. De milyen elnököt veszített el Amerika ötven éve? (30–31. oldal)
Itt nyema barisnya
Az idő múlik, és egyre fogynak a szemtanúk, és az áldozatok is sírba viszik azt, hogy mit tett velük a második világháború végén az országon átvonuló szovjet hadsereg. Pető Andrea volt az első magyar történész, aki kutatni kezdte a megerőszakolt nők történetét, ám a kilencvenes évek végén még nem volt szélesebb visszhangja a kutatásainak. Mostanra mintha változna valami, Skrabski Fruzsina elhallgatott gyalázat című filmje felszínre hozta az elfojtott fájdalmakat, és az orosz katonai levéltárakban is van még bőven kutatnivaló. Farkas Adrienne sorozatának utolsó részét olvashatják, de természetesen továbbra is várjuk a visszaemlékezéseket, hogy közreadhassuk és a magyar nők és a magyar nép történelmének részévé tehessük őket. (33. oldal)
Árulkodó protokoll
Azt hihetnénk, hogy a 6:3-as győzelem az angol labdarúgó-válogatott felett olyan mérkőzés volt, amelyről már minden szépet és jót elmondtak, leírtak. Persze szívesen olvassuk és hallgatjuk újra a szuperlatívuszokat, hiszen a meccs mérföldkő volt és az is marad a magyar labdarúgás történetében. A hatvanadik évfordulón olyan dokumentumokat válogatott Kő András, amelyek ismeretlenek a szurkolók előtt, és hozzátesznek egy keveset az évszázad mérkőzéséhez. (40. oldal)
A ló puszija
Igazi látványosság az ónodi piac. A jó fogú lovak, hízott postagalambok, faragott sasok országos vásárára száz kilométerekről is eljönnek az árusok, de nem ritka a lengyelországi, felvidéki, kárpátaljai, erdélyi eladó sem. A nagy érdeklődésre való tekintettel a pecsenyesütőnél is kígyóznak a sorok: a piac léte csődhelyzettől mentette meg az önkormányzatot. Varga Attila hozott vásárfiát. (26–27. oldal)
Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a Hétvégi Magazint az újságárusoknál!
