A viszonyok 2009 óta is változtak. Ma mindenre van pénz. Nemcsak elegendő, hanem annál jóval több. A lényeg a megfelelő feladatok felkutatása és a megfelelő személyek kiválasztása, a cél pedig az, hogy a munka minél többe kerüljön. A Churchill-szobor megtisztítását ma gyorsan és szakszerűen elvégeznék. A hivatalnak csak meg kellene szerveznie, aztán elmagyaráznia, hogy egy ezerforintos munkáért miért fizet ki 120 ezret úgy, hogy az korábban 60 ezerből is kijött volna. A civilekkel sem az a baj már, mint hét évvel ezelőtt. Meg kell akadályozni a közérdekű információk átadását számukra, majd be kell vetni ellenük a szokásos kommunikációs fegyvereket, hogy minél gyorsabban lecsavarodjanak a témáról. Ne feszegessék a hivatal összeférhetetlen kapcsolatait, és azt se, hogy hányan kaptak a zsákmányból, mielőtt nagyobb galibát okoznának.
A Hankiss Elemér által az első esetből levont tanulság a többire is érvényes, a köztük eltelt hosszú idő ellenére. A hétköznapi hősök tevékenységének „csak akkor lehetne közvetett haszna, ha működne a társadalomban a közösségek valamiféle tudata. Ha lehetne s érdemes volna »hitelezni« a közösségnek anélkül, hogy azonnal be akarnánk seperni a hasznot, mert tudná az ember, hogy ugyanezt más helyzetben mások teszik majd meg, s annak meg majd ő látja a hasznát. Az erőfeszítés legjava nem is magának az akadálynak, hanem a körülállók, a többiek furcsálló, már-már rosszalló, a naiv balekra, csodabogárra, kiscserkészre rámeredő tekintetek elhárításához kell”.
Egyszer talán majd ez is megváltozik, a haszon pedig a közösségé marad.
