Kilépni a csónakból

Mező Misi, a Magna Cum Laude énekese tetovált rocksztárból hívő keresztény lett, és erről immár közönség előtt is hajlandó beszélni.

– A zeneszerzéshez sem használja a számítógépet?
– Mindenki azt hiszi, hogy én szerzem a zenét és a szöveget is, de ez nem így van, én csak előadom a dalokat. A Magna Cum Laude működésének 15 esztendeje alatt kialakult, hogy a zenekar gitárosa, Szabó Tibor szerzi a zenét, és Kara Misa basszusgitáros írja a szöveget. Próbálkoztam magam is mindkettővel, de korán felismertem, hogy nem tudom azt a minőséget hozni, mint a zenésztársaim. Fontos dolog az alázat: feltettem a kezem, és azt mondtam, hogy rossz dalokat nem fogunk kiadni csak azért, hogy az én egómnak jó legyen, és maradtunk a jól bevált módszernél.

– Azért nem panaszkodhat: a zenekar sikeres, és folyamatosan koncertezik, nagy nézettségű televíziós tehetségkutatókban zsűritag, énekel a Budapest Bárral, van tennivalója.
– Nem vagyok panaszkodós típus. Ne vicceljünk már, miért tenném pont én!? Magyarországon már-már a zsigereinkben van ez, pedig nincs okunk rá. Olyan világban élünk, ahol az emberek milliói éheznek vagy halnak meg például azért, mert nincs egészséges ivóvizük. Mi húsvét után tonnaszám dobjuk ki a hűtőszekrényből a megmaradt kaját, és egy fogmosással több vizet eresztünk a lefolyóba, mint amennyi a világ bizonyos részein egy hétre jut egy embernek. Belekeseredünk abba, hogy milyen politikai vezetés van az országban, vagy hogy a szomszédnak nagyobb az autója, mint a miénk. Fölösleges dolgok miatt stresszeljük magunkat, miközben sokkal szerencsésebbek vagyunk a világ nagyobbik részénél. Én próbálok megelégedni azzal, amit a Jóistentől kaptam, nem szeretek fölösleges dolgok után vágyakozni. Édesanyám mindig azt mondta, hogy semmit sem viszünk magunkkal a sírba, és igaza van. Nem akarok álszent és álszerény lenni, a pénz nem lényegtelen, de minden ember életében el kell jönnie egy olyan életszakasznak, amikor nem ez a legfontosabb. Ha mindig a jövőt tervezzük, és arra gyűjtünk, kimarad a jelen az életünkből.

– Megszokta már Budapestet?
– Sohasem fogom megszokni, én lélekben mindig vidéki gyerek leszek. A XVI. kerületben lakom, kertvárosi részben, ami majdnem vidék, de még mindig nagyon fura az, hogy alattunk és fölöttünk is laknak emberek. Szerintem kicsit flúgosnak is néznek a szomszédok, amikor nyáron a gyerekkel lemegyünk a játszótérre, és előkerül a kapa és a gereblye, és nekifogok kigazolni a homokot. Kertes házban nőttem fel a Békés megyei Dobozon, és megszoktam, hogy a kertben mindig kell valamit csinálni.

– A Petőfi rádión van egy műsor, a Személyes ügy, amelynek az a lényege, hogy a meghívott tíz dalt visz magával, amelyeket meghallgatnak, és utána beszélgetnek róluk. Ön elsőnek a Himnuszt játszatta le, és ezen még a műsorvezető is nehezen tudta túltenni magát. Miért esett erre a választása?
– Szerintem pont az a furcsa, ha sokan megütköznek azon, hogy egy magyar embernek a Himnusz a legfontosabb. Én azt gondolom, hogy ez a legjelentősebb szerzemény, amelyet hangjegyekben valaha is megfogalmaztak. Mindig megérint, ha meghallom, ezért természetes volt, hogy beválogattam a tíz kedves melódiám közé. Én már túl vagyok azon, hogy másoknak akarjak megfelelni, és ha egy amerikainak nem ciki szeretni a saját országa himnuszát, akkor egy magyarnak se legyen az!

– Színházi szerepet is vállalt. Mi ez pontosan?
– A Somnakaj humoros-misztikus cigány sorsjáték, amely arról szól, hogy van egy cigány lány, aki putriban nőtt fel a falu kellős közepén, és az egyetlen kitörési lehetőségét a talentumában látja. Van egy jó példa előtte, a rocksztár Misi (akit én játszok, tulajdonképpen saját magamat megformálva), aki kitört a putriból, és Londonban futott be zenei karriert. A darab tehát arról szól, hogy nem az alapján kell megítélni valakit, hogy honnan jön, és milyen a bőrszíne, hanem a teljesítménye alapján. Zenés darab, de nemcsak énekelek benne, hanem prózai szövegem is van, és ez komoly próbatétel. Emellett készül egy klezmerlemez is a Budapest Bárral, amelyen én is énekelek, szóval most van elég sok tennivaló.

– Voltak az életében nagy válságok. Mikor volt a mélyponton?
– Amikor az édesanyámat elveszítettem. Beteg volt, és az utolsó telefonbeszélgetésünkkor azt mondta: szégyelld magad, mert itthon vagy, és nem jössz haza! Gyulán próbáltam ugyanis, Doboztól 15 kilométerre, és a bulit, a haverokat választottam, arra gondolva, hogy pár nap múlva úgyis megyek haza a szüleimhez. Ő másnap meghalt, és nekem egész életemben lelkifurdalásom lesz emiatt – talán négy év után jutottam el arra a szintre, hogy meg tudtam bocsátani magamnak.

– A sztárság mennyire jár önpusztítással?
– Kétfajta rocker van: az egyik csendesen, magában éli meg a felhajtást, a másik pedig beleveti magát a „szex, drog, rock and roll” életérzésbe. Én a zenészéletem elején irigy is voltam azokra, akik tudtak az utóbbi szerint élni, de én soha nem voltam bulizós típus. Nem azt mondom, hogy nem ittam meg az adagom, vagy ne próbáltam volna ki a kábítószereket, de nem szippantott be ez az élet. Sokan meg is jegyzik, hogy az arcom nem annyira leharcolt, mint amilyennek ennyi színpadon töltött év után lennie kellene.

– Készült a napokban újabb tetoválás?
– Gondolom, a második gyerek, a kislányom megszületésére céloz, hiszen a fiam világra jöttekor is tetováltattam. Egyelőre nincs, de lesz, ahogy lehet – mivel az úgynevezett Motoros Family egyik nagykövete vagyok (ez a Mol társadalmi kampánya – A szerk.). Ők többek közt rendszeresen felhívják az emberek figyelmét a véradás fontosságára, és én is velük tartok. Tetoválás után hat hónapig nem lehet vért adni, ezért kivárok, és csak az esemény után megyek szalonba.

– Nemrégiben nagyot változott az élete.
– Hála az Úrnak!

– Mi történt és hogyan?
– Folyamatosan volt bennem egy keresés. Soha nem hittem el, hogy minden csak tőlünk függ. Sejtettem, hogy van egy rendezőelv a világban, de nem találtam meg az eredőjét. Néhány éve, még a The Voice idején a Tv2 tulajdonképpen rákényszerített, hogy elmenjek egy eseményre, amelynek a televízió a médiatámogatója volt. Púp volt a hátamon, azt sem tudtam, kik a baptisták, és mi a „cipősdoboz-akció”, semmi kedvem nem volt az egészhez. Akkor ismerkedtem meg Szenczy Sándorral, a szeretetszolgálat elnökével, akivel ráadásul másnap reggel még be kellett menni a Mokkába is, hogy valamelyik celeb után – akivel szájfeltöltő és mellnagyobbító műtétjéről beszélgettek – mi is elmondjuk a magunkét. Számomra is meglepő módon egy hullámhosszon voltunk Sándorral, sokat beszélgettünk a hivatalos programon túl is, és mivel nekik 49 oktatási intézményük van az országban (jellemzően hátrányos helyzetű térségekben, szegény sorsú gyerekekkel), felmerült az ötlet, hogy el kellene menni ezekbe az iskolákba, és megszólítani őket. Jó ötletnek tűnt, és talán hiteles is, hogy én beszéljek nekik arról, hogy kemény munkával ki lehet jutni a kilátástalanságból. Úgy gondolom, nagyon sokan – főleg a fiatalok – hajlamosak zsákutcába kerülni azzal, hogy csak a hitük van meg, de nem rendelik mellé a kemény munkát.

– Volt egy pillanat, amikor megtért?
– Sokat utaztunk az országban, eközben pedig folyamatosan beszélgettünk. Sándor elmondta a szeretetszolgálat alapigéjét, amikor Jézus azt mondta Péternek: győzd le a félelmed, és lépj ki a csónakból! Pontosan emlékszem, 2013. november 14-ét írtunk, és épp a szerb határ közelében lévő Kölkedre tartottunk egy Márton-napi iskolai rendezvényre. Hazamentem, és másnap egy teljesen más ember kelt fel az ágyból. Ijesztő is volt számomra, megváltozott az értékrendem, a hozzáállásom az emberekhez. Tudok örülni dolgoknak, van kedves szavam az ismeretlenekhez is, boldog vagyok, ha kisüt a nap.

– Nem néztek önre furcsán az ismerősei?
– Dehogynem! Az első haszonélvezője a változásnak a feleségem volt, aki nem értette, mi történt, de örült neki, egy idő után ő mondta, hogy találkozzak sűrűbben Sándorral. A zenekaron belül jól jött, hogy nem akartam mindenáron a saját elképzelésemet ráerőltetni a többiekre, bár eleinte azt gondolták, hogy ez hirtelen fellángolás, múló hóbort, de most, hogy jó pár éve tart, talán már elfogadják, hogy tényleg megváltoztam.

– Nem hátrány ez abban a közegben?
– Nem tudom, hogy miért lenne hátrány, ha valaki jó irányba változik. Az lehet, hogy sokan a környezetemben attól tartottak, hogy ezentúl minden harmadik mondatban az Urat fogom dicsérni, de én nem ez a típus vagyok. Nem kell direkt módon az emberek tudtára adni a változást, elég az, ha látják, hogy kiegyensúlyozott, boldog, az életnek örülni tudó énekes vagyok. A koncertjeink azóta sem változtak, ugyanúgy eléneklem a Pálinkadalt is, mint régen, sőt akár meg is innék egy pohárral, ha szeretném ezt az italt.

– Újjászületett?
– A bemerítésnek ez a lényege, hogy a vízbe bukva hátrahagyod a korábbi életed, és egy új ember születik. Ez nem egyszerű, és nem történik meg azonnal: dolgozik az emberben a régi énje, harcol a múlt, de nem mindegy, ezeket a gondokat hogyan tudod megoldani. Ha az Urat hívod segítségül, sokkal könnyebb.

– Baptista teológiára jár, iskolásoknak tart vallásórát. Hogy fogadják a gyerekek a tetovált rockert, aki Bibliával jön be az órára?
– Még nagyon az elején tartunk, egyelőre csak ismerkedünk és beszélgetünk, a bibliaolvasás csak ezután következik. Nem szeretnék ajtóstul rontani a házba, és ugyanez a módszerem a fogvatartottakkal is. Kecskeméten, a fiatalkorúak börtönében voltam nemrég, és úgy éreztem, hogy nekem ott van hosszú távú feladatom. Keresztény barátaimmal már vittünk hangszereket, kialakítunk egy zenés foglalkozást, amelyben lesz bibliaolvasás is. Vannak negyvenen, ha már egy emberre hatással tudok lenni, és megváltozik az élete, ha kikerül, akkor nem dolgoztunk hiába.

– A Magna Cum Laude dalaiban is megjelenik az a változás, amely az ön életében bekövetkezett?
– Nem. Oda – mint mondtam – Kara Misa írja a szövegeket a saját életében megélt történetekből. A tavalyi nagy, jubileumi koncertünkre készült egy intró, zenés bevezető, és ott a szövegbe beleszőttük, hogy a zenekarban ki mivel foglalkozott-foglalkozik a muzsikáláson túl. Az én bemutatásom úgy szólt: szociális munkás, titokban.