Nem mindig happy end

Fejős Éva trópusokról, az Ulpius bedőléséről és a szerzők kiszolgáltatottságáról.

– Szerelmes regény volt?
– Krimi. Nagyon sokan meghaltak benne. Pályáztam vele, aztán kaptam egy választ a kiadótól. Az értesítésben az állt, hogy az általam beküldött regény kiadhatatlan, viszont írjak valami mást. Az írásra egy hónapom volt. Ez a hirtelen sült könyv végül második lett az említett pályázaton.

– Meg is jelent?
– Nem, mert csődbe ment a kiadó. Ez a csődlavina végigkíséri az egész pályafutásomat. A pályázat után felkértek egy interjúkötetre, ám még mielőtt nekiláthattunk volna, a cég lehúzta a rolót. Utána a Képes Európa magazinnak dolgoztam. Míg ott voltam, kétszer-háromszor is csődbe ment. Amikor a Nők Lapja munkatársa lettem, az akkori főszerkesztő, Molnár Gabriella jót nevetett, amikor szóltam, hogy rossz karmám van. Ez a lap tényleg nem dőlt be, igaz, azóta új tulajdonosa van. Onnan az Ulpiushoz kerültem

– Magyarországon addig soha nem látott marketingkampánnyal adták ki az első könyvét. A Nyugati pályaudvarral szemben, a Skála Metró épületén négy-öt emelet magas molinóról magasodott az emberek fölé. Még a metrómozgólépcsők melletti falak is az első regénye plakátjaival voltak dekorálva.
– Igen, én nyitottam meg a hazai szerzőreklámok sorát.

– Hány méteres volt a képe a Nyugati téren?
– Nem tudom, de láttam, ahogy hárman ragasztják fel az orromat, úgyhogy elég nagy. Számomra is hihetetlen volt. Amikor felkerült az óriásmolinó, felhívtam a szüleimet, hogy nézzék meg. Oda is mentek, aztán megkérdezte az apukám: jó, de ki fogja a könyvedet megvenni?

– Hogy került az Ulpiushoz?
– Egy újságíró kollégámat, Szegő Andrást kérdezgettem a Nők Lapjánál arról, kihez fordulhatnék az első regényem kéziratával. Ajánlott egy kiadót.

– Ez volt az Ulpius?
– Nem, de a nevét ne írjuk le. A cég vezetője azóta is veri a fejét a falba, mivel egy alkalmazottja látatlanban azt válaszolta, hogy a könyvem nem illik a portfóliójukba. A következő kísérlet volt az Ulpius. Ott sem indult minden zökkenőmentesen, de aztán meglódultak a dolgok. Azt hiszem, azért sikerült átverekednem magam az első akadályokon, mert a legnagyobb példányszámú hetilap újságírójaként a kiadónál ismertek. Egyébként hiszek abban, hogy minden kéziratnak saját sorsa van, nem igaz, hogy ismeretlenül nem jelenhet meg egy szerző. Nekem is volt már akkor egy álnéven megjelent könyvem. Igaz, hogy a családom és a barátaim vették meg az összes példányt.

– Az első Ulpius-könyve, a Bangkok, tranzit viszont átütő sikernek bizonyult 2008-ban.
– Igen. Jó volt a cím, jól sikerült a borító, és a könyv miatt sem kell szégyenkeznem. Az Ulpius vezetése akkoriban igen jó érzékkel fedezte fel: meg kell szólítani azokat az embereket, akik szeretnek olvasni, de az is fontos számukra, hogy közben szórakozzanak.

– Miközben írta a könyvet, tudatosan törekedett arra, hogy egy meghatározott olvasói igénynek feleljen meg?
– Írás közben nem latolgattam, hogy az átlagolvasónak tetszeni fog-e a történetem, de amikor elkészültem a regénnyel, már éreztem, hogy ez a történet sikeres lehet. 2007 őszén kopogtattam először a kiadónál, és 2008 nyarán jelent meg a könyv. Tehát nem ugrottak fejest az egészbe, nagyon alaposan megfontolták, kielemezték, érdemes-e belevágni.

– Amikor döntöttek, akkor viszont óriási reklámkampánnyal indították útjára a regényt. Ezt minek tulajdonítja?
– Egyrészt annak, hogy üzleti szempontból eladhatónak tartották a könyvet, másrészt pedig az is kiderült, hogy termékeny író vagyok, tehát hosszú távú befektetés lehetek számukra. Az is sokat segített, hogy képes vagyok felépíteni magam szerzőként. Ez nagyon fontos része a sikernek. Akkor még én sem tudtam, hogy ebben jó vagyok, de időközben kiderült, hogy igen.

– Hogyan építi fel magát egy szerző?
– Például azzal, hogyan kommunikál az olvasókkal. Újságíróként nagyon sok levelet kaptam a cikkeim után. Megszoktam, hogy minden levélre, e-mailre válaszoljak, és ez a mai napig így működik. Nagyon sokat számít, amikor az olvasó rájön arra, hogy a kedvenc könyveinek a szerzője nem elérhetetlen, távoli ködbe burkolózó titokzatos lény, hanem ember, akivel beszélgetni lehet, akit elérhet az interneten, aki ugyanabban a világban él, mint ő.

– Csak egy kicsit több időt tölt trópusi tengerpartokon, mint az átlagos magyar nők.
– Ez igaz, de több könyvet is írok, mint egy átlagos magyar nő.

– Pár éve készíthettem interjút Robin Cookkal, az amerikai bestsellerszerzővel, akinek a regényeit százmilliók olvassák. Elmesélte, hogy szolgált az amerikai haditengerészetnél, majd orvosi diplomát szerzett a Harvard Egyetemen, mielőtt megírta első regényét, amely a kutyát se érdekelte. Ezután nekiveselkedett, elolvasta az összes sikeres, nagy példányszámban megjelent krimit, bestsellert, kielemezte őket, levonta a tanulságokat, és megírta második regényét. Ez volt a Kóma, amelyet a megjelenést követően a világ minden nyelvére lefordítottak. Maga is tanulmányozza a sikerszerzőket?
– Rengeteget olvasok, többnyire angolul. Azokat a könyveket, amelyek tetszenek, valóban megnézem írói szemmel is. Sokat tanulok belőlük, de írás közben már nem foglalkozom azzal, hogy a másnál már bevált sémákat kövessem. Szerintem azért szeretik sokan a könyveimet, mert írás közben én sem tudom előre, hogy mi történik a szereplőkkel. A regényeim befejezésénél is szeretek kérdőjeleket hagyni. Gyakran szememre is hányják, miért nincs nálam tökéletes happy end. Azért nincs, mert az olvasóra bízom, hogyan képzeli el a regényhősök sorsának további alakulását.

– Szerencsére a kiadója nem szól bele az írói módszereibe, főleg, amióta saját maga adja ki a könyveit. Miért szakítottak az Ulpiusszal, miután olyan szépen felépítették egymást?
– Valóban sok mindent köszönhetünk egymásnak. Úgy terveztük, hogy még nagyon sokáig dolgozunk együtt.

– Meddig tartott a közös munka?
– Nagyjából négy évig, tehát 2012 nyaráig. Ezalatt évente két könyvemet adták ki, illetve az egyik évben hármat.

– Miért döntött úgy, hogy befejezi a közös munkát?
– Azt hiszem, minden szerző kíváncsi lesz egyszer arra, hogyan festenek a valós adatok a könyvei eladásával kapcsolatban. Én is eljutottam idáig, megpróbáltam az elszámolások mögé látni. Egy évig tartott a vitánk. Szerettem volna tisztábban látni, hogyan is jönnek össze azok a számok, amelyek a tőlük kapott iratokon szerepelnek.

– A fizetési határidőkkel minden rendben volt?
– Nekem rendesen fizettek, de óriási csúszásokkal, amit még bonyolultabbá tett, hogy folyamatosan jelentek meg az újabb könyveim. Próbáltam tisztába tenni a helyzetemet, de kiderült, hogy ez szinte lehetetlen. Egy író ma Magyarországon – szándékosan használok egyes szám harmadik személyt – gyakorlatilag tökéletesen ki van szolgáltatva a kiadójának. Amikor megszűnik a kezdeti bizalmi helyzet, elmegy a nyomdához, ahol kiderül, hogy nem adhatnak ki számára semmiféle adatot. Elmegy a terjesztőkhöz, kereskedőkhöz, és ott sem mondhatnak neki semmit. Lehet, hogy minden tökéletesen rendben van, de erről sosem győződhet meg. Nincs joga arra, hogy megtudja, hány példányban nyomtatták ki a könyveit, hány példányban vásárolták meg azokat az olvasók, holott eszerint kapja a pénzét. El kell hinnie, amit a kiadó állít. Annak idején elmentem az adatvédelmi biztoshoz, ahol azt az információt kaptam, hogy peres eljárás esetén ők sem segíthetnek.

– Nem hitt a kiadó által közölt adatoknak?
– Esélyem sem volt arra, hogy kiderítsem, bízhatok-e bennük. Választhattam, hogy csukott szemmel elhiszem, amit mondanak, vagy továbblépek. Egy évbe telt a válás, de a náluk lévő könyveimmel kapcsolatos kérdéseket még ezután is több körben kellett tisztázni. Szó szerint drágán vásároltam meg a szabadságomat. Én már el merem mondani azt, amiről a könyvkiadással kapcsolatos világban sokan egzisztenciális okokból hallgatnak – a szerzők, fordítók, szerkesztők, lektorok rettenetesen ki vannak szolgáltatva a kiadóknak, és ezzel a helyzettel bizony gyakran vissza is élnek. Amikor elkezdtem a számokat keresgélni, akkor valóban a cég aranytojást tojó tyúkja voltam, de arra lettem figyelmes, hogy már nem költenek marketingre, reklámra velem kapcsolatban. Ez bizonyos mértékig természetes, de akkor is és ma is úgy érzem, hogy még nem értem el a lehetőségeim határát. Szerintem jó esély van arra, hogy tovább bővüljön az olvasóim tábora.

– Ezután hozott létre saját könyvkiadót?
– Ez a szakítással párhuzamosan történt. Úgy döntöttem, hogy nem ülök át egy másik hajóba, hanem megpróbálok önállóvá válni. Nem volt veszélytelen döntés, hiszen a saját könyveimen kívül olyan külföldi szerzőket adok ki, akiket én is szívesen olvasok.

– Bevált az elképzelése?
– Alapvetően igen. Nem minden választásom bizonyult anyagilag is sikeresnek, de hosszú távon építkezem. A kiadó nem ráfizetéses, mivel a saját regényeim megbízhatóan nyereségesek. Az olvasóim szeretnek, bíznak bennem, erre az alapra pedig már lehet építeni.

– Magyar szerzőkkel is foglalkozik?
– Több íróval is kapcsolatban vagyok, úgy tűnik, nemsokára lesz magyar szerzőm.

– Belenézhet majd az eladási adatokba?
– Azt hiszem, az enyém az egyetlen olyan kiadó, ahol szerződésben rögzítjük az ehhez való jogot.