Szövevényes viszonyok

Rostoványi Zsolt az amerikai–izraeli elhidegülésről, az iráni atomprogramról és az Iszlám Állam korai temetéséről.

– Mivel tudja befolyásolni Washington az izraeli politikát, hiszen nemegyszer már-már a szakításig keménykedett Amerikával?
– Például azzal, hogy nem támogatja Izraelt a nemzetközi intézményekben. Amerika legjelentősebb szövetségese a Közel-Keleten a zsidó állam. Netanjahu a közelmúltban megerősítette, hogy számára is elsődleges az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolat. Ennek ellenére az elmúlt időszakban is volt már példa arra, hogy Amerika különböző izraeli keményvonalas vezetőt befolyásolni tudott, például a hitelgarancia megvonásával. Fontos tényező az is, hogy az Egyesült Államokban él a világ legnagyobb zsidó közössége, amely többségében a kétállamos megoldást támogatja.

– Netanjahu kampányában szinte állandóan az iráni atomfenyegetésről beszélt. Ezzel érvelt a washingtoni kongresszus előtt is, amely vastapssal jutalmazta, de a ház falain kívül nem talált ilyen nagy tetszésre. Ám ez a félelemkeltő kampány elég volt a választási sikeréhez. Ennyire retteg az átlag izraeli polgár Teherántól?
– Azt gondolom, hogy igen. Netanjahu még miniszterként 1992-ben beszélt először az iráni atomfenyegetésről, de tavaly, tavalyelőtt vagy az azelőtti évben az ENSZ-ben elhangzott felszólalásaiban is mint hamarosan megvalósuló veszélyről szólt. Netanjahu Iránt tekinti az első számú veszélyforrásnak. Ám az Egyesült Államok Teheránnal kapcsolatos megítélésében módosulás tapasztalható. Irán megkerülhetetlen tényező az Iszlám Állammal folytatott harcban. Másrészt Rohani iráni elnök sokkal mérsékeltebb, pragmatikusabb politikát folytat, mint elődje. Mindenféleképpen célszerű az Iránnal való diplomáciai kapcsolatok javítása, és az Egyesült Államok ebben az irányban mozdult el. A Netanjahu-féle izraeli vezetés ezt nagyon rossz szemmel nézi. De meg kell érteni Izraelt is, ugyanis számára az elsődleges tényező a biztonság. Izrael nagyon kis ország, területe bárhonnan könnyen elérhető, nem is kell hozzá atomfegyver. Megítélésem szerint a biztonsági kockázatot akkor lehet a leginkább csökkenteni, ha megállapodás születik az iráni atomprogramról folyó tárgyalásokon.

– A perzsa újév alkalmából mondott beszédében Teherán első számú vezetője, Ali Hamenei élesen elítélte Amerikát, míg az államfő, Rohani sokkal lágyabb húrokat pengetett Washington felé. A felélénkülő utódlási harc első jeleként kell-e ezt a véleménykülönbséget értékelnünk?
– Ez is lehetséges. Hamenei, az ország vallási vezetője súlyos beteg. Egyes források szerint a fia esélyes az utódlásra. Az iráni politikai rendszer nagyon érdekes, tulajdonképpen nincs korlátlan hatalma senkinek. Az első helyen áll a vallási vezető, de az ő jog-, illetve hatásköre is korlátozott. Irán politikai lépései sok tényezőből jönnek össze. Az ország lakosságában igen magas arányt képviselnek a fiatalok. Bár elzártabban, mint máshol, de ők is a globalizált világban élnek, iskolázottabbak, nemzetközi kitekintéssel bírnak, változást akarnak. Irán jól felfogott, pragmatikus érdeke a nyitás a Nyugat felé. Az elmúlt évek során Teherán elszigetelődött, és a gazdasági szankciók komolyan sújtották az országot.

– De vajon miért kell Iránnak az atomprogram, amikor hatalmas olaj- és földgázkészlettel rendelkezik?
– Iránnak érdeke az, hogy nukleáris erőművel rendelkezzék, mert a kőolaj és földgáz nagy részét exportálni szeretné, ugyanakkor az otthoni felhasználás mértéke is nagyon magas. Békés célú nukleáris energia előállításához pedig joga van. Kérdés, sikerül-e meggyőznie a világot, hogy nukleáris programja valóban békés célokat szolgál.

– A napokban az Iszlám Államnál is nagyobb veszélynek értékelte David Petraeus nyugalmazott amerikai tábornok azt a tényt, hogy az iraki hadsereg oldalán maga Irán és síita milíciák is részt vesznek a harcokban. Szerinte ez újbóli vallásháború kirobbanásának az esélyét hordozza magában.
– Az iraki Tikrít és környéke szunnita vidék. A város felszabadításában jelentős szerep hárul a síita milíciákra: húszezer főre teszik a síita milicisták számát a Tikrítet ostromló 25-30 ezer katonából. Az iráni katonai szakértők szerepe is meghatározó, egyes források szerint az egész támadást Szulejmani iráni tábornok vezeti. Irakban a 2003-as amerikai invázió után valóban vallásháborúhoz közeli helyzet alakult ki. A síita többség és szunnita kisebbség kölcsönösen követett el atrocitásokat a másikkal szemben. Úgy gondolom, hogy jelenleg a legfőbb veszélyt az Iszlám Állam jelenti. Ám ha visszaszorításukban síita csapatok viszik a prímet, könnyen előfordulhat olyan helyzet, amely a kétezres évek közepén jellemző volt. A szunnita vidékeken a lakosság egy része azért fogadta örömmel az Iszlám Állam csapatait, mert azok véget vetettek a síiták túlkapásainak. Tehát a szektariánus konfliktusok kiújulása létező és komoly veszély, az utóbbi időben sajnos ezt alátámasztó bizonyítékok is előkerültek.

– A nyugati légi csapások meggyengítették, megállították az Iszlám Államot, de korántsem elégségesek a felszámolásához. A magyar parlament valószínűleg jóváhagyja egy százfős katonai kontingens Kurdisztánba vezénylését. A nyugati erők szárazföldi szerepvállalása nem jár-e a katonai válság kiterjedésének lehetőségével?
– Óvatosan bánnék azzal a megfogalmazással, hogy visszaszorult az Iszlám Állam. Úgy néz ki, hogy Tikrít ostroma megtorpant. Nyugat-Irakban a szélsőségesek Er-Ramádit támadják, és Szíria északi részén is átvették a kezdeményezést. A légi csapások nagy kárt okoztak az Iszlám Államnak, de szárazföldi offenzíva nélkül visszaszorítani nem lehet őket. Az erőteljesebb szárazföldi szerepvállalás elkerülhetetlen. A Magyar Országgyűlés majd megfontolja, hogy küld-e magyar egységeket Irakba. Kurdisztán jelenleg Irak legbékésebb része, fővárosa, Erbíl pedig távol esik a harcoktól.

– Egyre több csoport csatlakozik az Iszlám Államhoz, a szervezet nevében elkövetett merényletek sorozatossá válnak. A hatvanas években a pánarabizmus eszméje futott zátonyra, most mintha a pániszlamizmus jelszava hódítana, annak is legradikálisabb válfaja.
– Egy amerikai jelentés szerint az utóbbi fél évben világszerte mintegy harminc terrorcsoport esküdött fel az Iszlám Államnak. De tökéletesen más a helyzet, mint a hatvanas években. Ekkor ugyanis a pánarabizmus, az arab nacionalizmus volt az uralkodó eszme a régióban, s különböző országok politikai vezetői képviselték ezt. Elég, ha a karizmatikus egyiptomi vezetőre, Nasszerre utalok. Különböző arab egységtörekvések jöttek létre. A mostani „kalifátuselképzelés” viszont olyan, amelyet egyetlen arab, illetve iszlám ország vezetése sem támogat. Azt, hogy Abu Bakr al-Bagdadi tavaly júniusban kikiáltotta magát kalifának, még az Al-Kaida, a másik globális dzsihadista szervezet sem fogadja el. A jemeni Al-Kaida egyik vezetője élesen bírálta ezt a lépést, ugyanis az nem felel meg az iszlám elveinek, mert a kalifát választani kell, nem pedig önhatalmúlag kikiáltani. Sem az iszlám vallástudósok, sem pedig az iszlamista szervezetek vezetői nem ismerték el a kalifátust, sőt keményen bírálták azokat a barbár lépéseket, amelyeket az iszlám nevében követnek el. Az iszlám vallású emberek zöme is elítéli azt a brutalitást, ahogyan az Iszlám Állam végrehajtja cselekményeit. Ilyen módon kizárnám azt, hogy valamiféle pániszlám kalifátus létrejönne.

– John Kerry amerikai külügyminiszter felvetette, hogy mégiscsak tárgyalni kéne Bassár el-Aszad szír elnökkel, de nem valami megegyezésről, hanem a távozásáról. Ám ezzel Amerika azt is beismerte, hogy a konfliktusban nem léteznek olyan mérsékelt erők, amelyekre építeni akarták a politikájukat.
– Önmagában izgalmas kérdés az Egyesült Államok Közel-Kelet-politikája. Kívülről és messziről nézve ellentmondásosnak tűnik, de lehet, hogy csak pragmatikus. A helyi viszonyoknak próbál megfelelni, amelyek rendkívül szövevényesek és összetettek. Bassár el-Aszad esetében az első időszak kivárása és némi hezitálás után eljutottak oda, hogy az elnöknek mennie kell. Úgy tűnt, hogy Szíriában vannak olyan mérsékelt erők, amelyek hozzájárulhatnak e cél eléréséhez. Több más arab ország példája azonban már bizonyította, hogy ha egy diktátor hatalmát megdöntik, nem biztos, hogy javulni fog a helyzet, egy rossz vezetőt egy még rosszabb is követhet. Ez történt Líbiában, teljes a káosz az országban, Jemen a polgárháború szélén egyensúlyoz, míg Szíriában negyedik éve tombol az erőszak, és Irakban sem jobb a helyzet. Ezekben az országokban az az általános probléma, hogy amikor megdöntik az elnyomó, diktatórikus vezetők hatalmát – ezek kemény kézzel rendet tartottak az országban, levertek bármiféle ellenzéki megmozdulást, beleértve ebbe a szélsőséges iszlamista mozgalmakat is –, akkor az államok meggyengülnek, elveszítik ellenőrzési lehetőségeiket, az országok a legkülönbözőbb törésvonalak mentén fragmentálódnak, és ebben a helyzetben megnyilvánulhatnak a legradikálisabb próbálkozások. Csak akkor várható előrelépés, ha ezekben az országokban olyan államhatalom jön létre, amely képes az állam funkcióit ellátni, és az ország területének egészét ellenőrizni, mert egyébként anarchia alakul ki.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.