Tudjuk a rendet, az őröknél „véletlenül” ottfelejtünk egy kétliteres kólát, így hamarabb bejutunk, csak a kezemre pecsételnek és firkantanak valamit filctollal. Erre azért van szükség, hogy ugyanaz a személy jöjjön ki a látogatás végén, akit az őrök beengedtek. Az útlevél természetesen náluk marad, azt majd a látogatás végén adják vissza.
Amikor az utolsó zár is megnyílik, kosárlabdapálya nagyságú udvaron találjuk magunkat. Itt most nyár van, ezért a gazdagabb rabok napernyő alatt, saját asztalnál ülve beszélgetnek, miközben az ebédre várnak. Elődnek is bérelt helye van, és amíg vele beszélgetünk, többször is odajönnek a „pincérek”, vagyis rabtársak, hogy frissen facsart gyümölcslét, kokateát, kávét, süteményt kínáljanak fel nekünk. Bizonyos értelemben kényszervállalkozások ezek: fizetnek az őröknek, hogy bejusson az áru, nyilván az sem dolgozik ingyen, aki beszerzi odakint, és adót kell fizetni a börtönrészleg választott vezetőségének is. A fennmaradó összeg a haszon. Akinek nincs rokona, hogy eltartsa a börtönben, annak muszáj így megélnie. Kisbolt, mozgóbüfé, de még három kis étterem is van a kétszáz rabnak otthont adó részlegben. A nyolcrészleges börtönt egyébként négyszáz fogolyra tervezték, de jelenleg több mint kétezren laknak benne.
Itt egyébként mindenért fizetni kell. Elődnek havi nyolcvan dollárjába kerül a kétszer három méteres cella. Aki nem tud fizetni, az alhat a folyosón vagy az udvaron. Meg kell vásárolni az őrök jóindulatát, ha a feleség naponta be akar jönni. A törvény ugyanis csak heti két látogatást engedélyez, de pontos tarifájuk van (úgy kétszáz forint alkalmanként) az ezen felüli viziteknek.
