Ezért írtak szépeket Clintonról

Információval „fizette le” a mostani elnökjelölt-aspiráns embere a The Atlantic szerkesztőjét 2009-ben.

Az Egyesült Államokban a republikánus Carly Fiorina kiszállásával a demokrata Hillary Clinton maradt az egyetlen női elnökjelölt-aspiráns. Clinton szimpatizánsai gyakran vádolják meg a médiát azzal, hogy túl szexistán, negatívan és nem méltányos módon tudósítanak az első Obama-kormány külügyminiszteréről. Ám Clintonról kiderült, hogy képes befolyásolni a róla megjelenő cikkeket.

A Gawker ugyanis közérdekűadat-igénylés révén megszerzett egy 2009-es levelezést, amely a The Atlantic akkori politikai szerkesztője, Marc Ambinder, valamint Clinton szóvivője, tanácsadója és mindenese, Philippe Reines között zajlott. Ambinder egy olyan beszéd teljes szövegét akarta megszerezni, amelyet Clinton a külügyi bizottság előtt mondott el. Reines feltételhez kötötte ennek átadását, ezt Ambinder leokézta. Ezt követően futottak be a feltételek: Clintont izmosnak vagy erősnek kellett leírni a készülő cikkben; jelezni kellett, mely küldöttek milyen ülésrendben ültek, és érzékeltetni kellett, hogy ez nem véletlen; valamint el kellett hallgatni, hogy zsarolás útján jutott az információhoz. Ambinder válaszában azt írta „vettem”, majd minden így is történt: a cikkben egy ponton erősnek nevezték Clintont, és részletezték az ülésrendet is.

A Gawker elérte Ambindert – aki azóta már nem a The Atlanticnél dolgozik –, az újságíró azt mondta, hogy „kényelmetlenül éreztem magam, és ma is így érzek emiatt”. Kijelentette, hogy amikor ránéz azokra a levelekre, eszébe jut, miért hagyta ott az egészet. Elmondása szerint nem a portál hajszolta bele abba, hogy eleget tegyen a zsarolás feltételeinek. Hozzátette: minden újságírónak, aki valamilyen szinten kapcsolatba kerül a hatalommal – amely esetleg információkat szolgáltat valamiért cserébe –, hallgatnia kell a megérzéseire, és el kell távolodnia a hatalomtól.

A portálnak egyébként rövid időn belül ez a második ilyen leleplezése: miután megszerezte Reines médiával folytatott levelezését, már publikált egy cikket, amelyben egy 2010-es levélváltást mutatott be. Itt Mike Allen, a The Atlanticnél talán még tekintélyesebb Politico reggeli hírlevelének, a Playbooknak a szerkesztője fogadott el tanácsokat Reinestől arra vonatkozóan, miről tájékoztassák az olvasókat. Egy Chelsea Clinton-interjút kért a Allen 2013-ban cserébe, ám ebből végül nem lett semmi.

A történet nem azért fontos, mert jelentős eseményhez kötődne – senki nem emlékszik már, mi volt abban a beszédben, csak egy normál politikai hír volt –, hanem mert jól mutatja, miként sikerült befolyásolnia a médiát Hillary Clinton emberének és közvetetten magának az elnökjelölt-aspiránsnak. Reines ennek révén pozitív kapcsolatot alakított ki egy-két újságíróval, az „erős” jelző Clintonnal kapcsolatban pedig cirkulált kicsit a neten – ahogy a Gawker kimutatta. Jól mutatja azt is az eset – ahogy a The Washington Post bloggere, Erik Wemple is megjegyezte –, hogy Clintonék annyira rá voltak pörögve, hogy jó médiája legyen a külügyminiszternek, hogy akár egyetlen pozitív jelzőért is kockáztattak.

A tekintélyes fővárosi lap egy másik szerzője, Callum Borchers pedig arra mutatott rá, hogy a most nyilvánosságra került levélváltás végre ráirányítja a figyelmet a washingtoni média intézményes problémájára, a tranzakciós újságírásra. Borchers cikkét így zárta:

„Egyelőre csak egy politikai aktor és két riporter közti levélváltások vannak a birtokunkban. [ ] De nehéz lenne biztosan állítani, hogy ezek elszigetelt esetek voltak. Úgy tűnik, hogy a Gawker levelenként lassan feltárja a washingtoni újságírás csúf oldalát.”