Pedig milliókat is kereshetnének a tanárok

Volt már így Magyarországon, igaz, nem mostanában. Demagóg cikk arról, hogy száz éve még minden jobb volt.

Az elemi iskolai tanítók fizetése így már tisztesnek volt mondható: szolgálati éveik számától függően 200-391 pengőt vihettek haza havonta, 1929-ben átlagfizetésük 278 pengő volt. (A fővárosiaké 340. A különbséget a vidékieknek sokszor járó szolgálati lakás kompenzálására adott lakbértámogatás adta.) A középiskolai tanárok ennél jóval többet, 280-713 pengőt kaptak, átlagosan 340-et (a fővárosiak 416-ot). A csúcsot továbbra is az egyetemi tanárok jelentették, ők 1931-ig mesés, 700-1100 pengős fizetéseket is hazavihettek, az átlag 1929-ben 898 pengő volt (a gazdasági világválság után ezt kb. 20-25 százalékkal visszanyesték, a többiek béréhez nem nyúltak). Egy napszámos dologidőben vagy egy segédmunkás a válság előtt átlagosan 85 pengőt vitt haza havonta.

A különbség tehát – az alacsonyabb átlagokkal számolva is – 3,2-szeres, 4-szeres, illetve 10,5-szeres volt, azaz lényegében megegyezett a Monarchia idején látottakkal, és az életszínvonal is ezt tükrözte.

Akinek a korszakra jellemző magas, akár 25 százalékos értelmiségi munkanélküliség ellenére véglegesített állása volt, annak kényelmes középosztálybeli megélhetés jutott osztályrészül. Azaz 250-300 pengőből tellett a családnak cselédre, de minimum bejárónőre, a feleségnek nem kellett dolgoznia – ez nem is volt szokásban a háborús behívásokig –, de ha mégis így tett, akkor szakácsnőre és egyéb luxusra is volt pénz. Azaz lényegében fenntartottak egy úri háztartást. Összehasonlításképpen Hámori elmondta: a kenyér kilója 18-20 fillér, a lókolbászé 1 pengő volt, de ennyiből egy vendéglői ebédet is ki lehetett fizetni. Egy másik gyűjtés szerint egy előkelő, zárt Pontiac autó ára 4400 pengő volt – egy átlagos tanár éves fizetése.

A cserekereskedelemben a tojás volt az alapegység; mivel a pedagógus nem tudott tojást termelni, így gyakorlatilag ingyen dolgozott. Marx szerint az eljövendő szocializmusban a tanári hivatás lényegében szellemi szakmunka, nem érdemelnek hát magasabb fizetést – emlékezett vissza Péter M. László könyvében 1946-ra, hozzátéve: persze a kormány nem a szakmunkások bérét emelte, hanem a tanárokét csökkentették.

A jólétnek aztán ismét a hadigazdaság, a szovjet megszállás és a hiperinfláció vetett véget. Mivel a pénz tulajdonképpen megszűnt funkcionálni, a felhalmozott tárgyi vagyont élték fel a családok: bútoraikat, ékszereiket cserélték el élelemre.

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság előírásai között szerepelt az úri középosztály béreinek letörése is, ami ráadásul egybecsengett a kommunista értelmiségellenességgel, miszerint azt kell megfizetni, aki termel. Így az 1946-os forintosítás során a fizikai dolgozók bérét az 1938-as bértáblához képest 1,2-del, a szellemiekét 3,6-del osztották.

Tehát a pedagógusok forintban korábbi bérüknek alig több mint negyedét kapták kézhez.

Az államszocialista időszakot pedig alapvetően ugyanaz a tervgazdaság jellemezte az oktatás terén, mint a gazdaság terén, azaz mindent a termelésnek rendeltek alá.

A hatvanas években a Ratkó-gyerekek, a hetvenes évek végén az ő gyermekeik érték el az iskoláskort, így ekkor muszáj volt több pedagógust a pályára csábítani, ezt pedig csak némileg megemelt fizetésekkel lehetett. A helyzetet súlyosbította az ideológiai tisztogatás is.

Ami a fizetéseket illeti, az átlagos (12-15 éves munkaviszonyú) általános iskolai tanító 1955-ben 1120 forintot keresett, a középiskolai tanár 1390-et, az egyetemi tanár 2700-at – vagyis az a bizonyos tudománytalan szorzó az 1152 forintot kereső állami ipari munkás fizetéséhez képest 0,97, 1,21 és 2,3 körül volt. Ez az arány 1971-re sem változott érdemben (1,03-1,3; 1,55 és 2,7).

Azóta is rájuk jár a rúd

A rendszerváltozás után, a kilencvenes években sem vált jobbá a helyzet. 1996-ig ugyanis a bő 300 százalékos infláció mellett a közszolgák bére csak kb. 190 százalékkal nőtt, míg a vállalati szektorbelieké 272 százalékkal. Így 1996-ban egy általános iskolai tanár átlagosan 42 ezer, egy középiskolai 46 ezer, egy felsőoktatásban oktató pedig 75 ezer forintot vitt haza – egy mezőgazdasági dolgozó mintegy 30 ezer forintos fizetésének 1,4, 1,53, illetve 2,5-szeresét.

Ezt követte a tarthatatlan állapotok felszámolását célzó 50 százalékos béremelés 2002-ben a Medgyessy-kabinet alatt, ez azonban csak ideiglenes megtorpanást jelentett a pedagógusbérek erodálódásában. Ezt követően több mint tíz évig megint nem volt érdemi fizetésjavítás a szektorban, a harmadik Orbán-kormány 2015-ig halogatta a pedagógus-életpályamodell érdemi bevezetését. Újdonság a Medgyessy-kabinet intézkedéseihez képest, hogy bizonyos minőségi feltételek teljesüléséhez kötötte a fizetésemelést, de a minősítési rendszer is meglehetősen visszásra sikerült, és óriási a szórás az egyes pedagógusok bérei között.

Jelenleg az általános és középiskolai tanárok 265 ezer, a felsőoktatásbeliek pedig átlagosan 345 ezer forintnyi bruttót kapnak (tehát ez az adózás előtti bér, ebből még lejönnek az adók és járulékok, ennél jóval kevesebbet kapnak kézhez), ami a 153 ezer forintos mezőgazdasági foglalkoztatotti bér 1,7- és 2,2-szerese.

A képet árnyalja, hogy a modellt elnyújtva vezetik be, elvileg 2017-re lesz általános, és időközben eltörölték a béralap rögzítését a minimálbérhez; valamint belengettek egy nagyobb béremelést a felsőoktatásban dolgozók számára is. Mindezektől eltekintve is kimondható: a sokat kifogásolt életpályamodell enyhülést hozott ugyan, de nem tudott véget vetni a pedagógusok hetven éve tartó kálváriájának.