A századfordulós értelmiség alapvetően két csoportból állt: a lecsúszó nemességből és a feltörekvő polgárságból – kezdi megkeresésünkre Polónyi István, a Debreceni Egyetem Neveléstudományok Intézetének tanára. Jogi pályára például jellemzően az előbbiek, orvosnak az utóbbiak mentek. A pedagógusok társadalma is jóval rétegzettebb volt a mainál. Az egyetemi, de a középiskolai tanárok is az értelmiség derékhadába tartoztak, és ez a fizetésükön is meglátszott: utóbbiak egy átlagos napszámos bérének csaknem hatszorosát, előbbiek pedig majdnem tizenötszörösét vitték haza. A hierarchia legalján az elemi iskolai, népiskolai tanítók álltak, ők alkották az értelmiség alsó szegélyét. Mostoha körülmények között tanítottak, és a bérük sem volt rettentően magas, de így is 2,6-szer annyit kerestek, mint egy napszámos, a fővárosban pedig valamivel még jobb volt a helyzet.
Ha a professzorhoz hasonlóan a mai mezőgazdasági foglalkoztatottak átlagbéréhez arányosítanánk – akik 2015-ben bruttó 153 ezer forintot kerestek havonta átlagosan –, az a következőket jelentené a pedagógusi fizetések tekintetében:
az általános iskolai tanítóknak csaknem 400 ezer, a gimnáziumi oktatóknak közel 900 ezer, az egyetemi tanároknak pedig bő 2,2 millió forintos bruttó bére lenne.
Ez az összevetés persze rettenetesen csalóka, és az olvasó számára is nyilván világos, hogy valójában nagyon sok olyan egyéb vetülete is van a jövedelmek történelmi összehasonlításának, amely erősen torzíthatja ezeket a számokat. Mindenesetre mégis érdekes megvizsgálni, hogy a fenti arányok mikor és miért borultak fel oly mértékben, hogy ma már inkább a tanár számít napszámosnak. Kutakodásaink során pedig azt találtuk, hogy ez – jócskán leegyszerűsítve – némiképp Trianon, a világháborúk, de leginkább a kommunizmus „érdeme”. De jócskán benne van mindegyik, rendszerváltás utáni magyar kormány is.
A legkevesebbet kereső, elemi iskolai tanítók anyagi helyzete egyébként már 19-20. század fordulóján is inkább csak paraszti környezetükhöz képest volt fényes. Ezért is vezette be a kormány a szolgálati idő után járó bérpótlékokat, egy 1907-es törvény pedig rendelkezett a nem állami iskolák oktatóinak minimális béréről is. Az első világháborús infláció azonban elolvasztotta ezeket az intézkedéseket. Mint Hámori Ádám társadalomtörténész elmondta, a közalkalmazotti bérek erősen megroppantak, amit az 1927-es pengősítés korrigált, Klebelsberg Kuno kultuszminiszter pedig komoly pénzeket lobbizott ki az ágazatnak.
Az elemi iskolai tanítók fizetése így már tisztesnek volt mondható: szolgálati éveik számától függően 200-391 pengőt vihettek haza havonta, 1929-ben átlagfizetésük 278 pengő volt. (A fővárosiaké 340. A különbséget a vidékieknek sokszor járó szolgálati lakás kompenzálására adott lakbértámogatás adta.) A középiskolai tanárok ennél jóval többet, 280-713 pengőt kaptak, átlagosan 340-et (a fővárosiak 416-ot). A csúcsot továbbra is az egyetemi tanárok jelentették, ők 1931-ig mesés, 700-1100 pengős fizetéseket is hazavihettek, az átlag 1929-ben 898 pengő volt (a gazdasági világválság után ezt kb. 20-25 százalékkal visszanyesték, a többiek béréhez nem nyúltak). Egy napszámos dologidőben vagy egy segédmunkás a válság előtt átlagosan 85 pengőt vitt haza havonta.
A különbség tehát – az alacsonyabb átlagokkal számolva is – 3,2-szeres, 4-szeres, illetve 10,5-szeres volt, azaz lényegében megegyezett a Monarchia idején látottakkal, és az életszínvonal is ezt tükrözte.
Akinek a korszakra jellemző magas, akár 25 százalékos értelmiségi munkanélküliség ellenére véglegesített állása volt, annak kényelmes középosztálybeli megélhetés jutott osztályrészül. Azaz 250-300 pengőből tellett a családnak cselédre, de minimum bejárónőre, a feleségnek nem kellett dolgoznia – ez nem is volt szokásban a háborús behívásokig –, de ha mégis így tett, akkor szakácsnőre és egyéb luxusra is volt pénz. Azaz lényegében fenntartottak egy úri háztartást. Összehasonlításképpen Hámori elmondta: a kenyér kilója 18-20 fillér, a lókolbászé 1 pengő volt, de ennyiből egy vendéglői ebédet is ki lehetett fizetni. Egy másik gyűjtés szerint egy előkelő, zárt Pontiac autó ára 4400 pengő volt – egy átlagos tanár éves fizetése.
A cserekereskedelemben a tojás volt az alapegység; mivel a pedagógus nem tudott tojást termelni, így gyakorlatilag ingyen dolgozott. Marx szerint az eljövendő szocializmusban a tanári hivatás lényegében szellemi szakmunka, nem érdemelnek hát magasabb fizetést – emlékezett vissza Péter M. László könyvében 1946-ra, hozzátéve: persze a kormány nem a szakmunkások bérét emelte, hanem a tanárokét csökkentették.
A jólétnek aztán ismét a hadigazdaság, a szovjet megszállás és a hiperinfláció vetett véget. Mivel a pénz tulajdonképpen megszűnt funkcionálni, a felhalmozott tárgyi vagyont élték fel a családok: bútoraikat, ékszereiket cserélték el élelemre.
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság előírásai között szerepelt az úri középosztály béreinek letörése is, ami ráadásul egybecsengett a kommunista értelmiségellenességgel, miszerint azt kell megfizetni, aki termel. Így az 1946-os forintosítás során a fizikai dolgozók bérét az 1938-as bértáblához képest 1,2-del, a szellemiekét 3,6-del osztották.
Tehát a pedagógusok forintban korábbi bérüknek alig több mint negyedét kapták kézhez.
Az államszocialista időszakot pedig alapvetően ugyanaz a tervgazdaság jellemezte az oktatás terén, mint a gazdaság terén, azaz mindent a termelésnek rendeltek alá.
A hatvanas években a Ratkó-gyerekek, a hetvenes évek végén az ő gyermekeik érték el az iskoláskort, így ekkor muszáj volt több pedagógust a pályára csábítani, ezt pedig csak némileg megemelt fizetésekkel lehetett. A helyzetet súlyosbította az ideológiai tisztogatás is.
Ami a fizetéseket illeti, az átlagos (12-15 éves munkaviszonyú) általános iskolai tanító 1955-ben 1120 forintot keresett, a középiskolai tanár 1390-et, az egyetemi tanár 2700-at – vagyis az a bizonyos tudománytalan szorzó az 1152 forintot kereső állami ipari munkás fizetéséhez képest 0,97, 1,21 és 2,3 körül volt. Ez az arány 1971-re sem változott érdemben (1,03-1,3; 1,55 és 2,7).
Azóta is rájuk jár a rúd
A rendszerváltozás után, a kilencvenes években sem vált jobbá a helyzet. 1996-ig ugyanis a bő 300 százalékos infláció mellett a közszolgák bére csak kb. 190 százalékkal nőtt, míg a vállalati szektorbelieké 272 százalékkal. Így 1996-ban egy általános iskolai tanár átlagosan 42 ezer, egy középiskolai 46 ezer, egy felsőoktatásban oktató pedig 75 ezer forintot vitt haza – egy mezőgazdasági dolgozó mintegy 30 ezer forintos fizetésének 1,4, 1,53, illetve 2,5-szeresét.
Ezt követte a tarthatatlan állapotok felszámolását célzó 50 százalékos béremelés 2002-ben a Medgyessy-kabinet alatt, ez azonban csak ideiglenes megtorpanást jelentett a pedagógusbérek erodálódásában. Ezt követően több mint tíz évig megint nem volt érdemi fizetésjavítás a szektorban, a harmadik Orbán-kormány 2015-ig halogatta a pedagógus-életpályamodell érdemi bevezetését. Újdonság a Medgyessy-kabinet intézkedéseihez képest, hogy bizonyos minőségi feltételek teljesüléséhez kötötte a fizetésemelést, de a minősítési rendszer is meglehetősen visszásra sikerült, és óriási a szórás az egyes pedagógusok bérei között.
Jelenleg az általános és középiskolai tanárok 265 ezer, a felsőoktatásbeliek pedig átlagosan 345 ezer forintnyi bruttót kapnak (tehát ez az adózás előtti bér, ebből még lejönnek az adók és járulékok, ennél jóval kevesebbet kapnak kézhez), ami a 153 ezer forintos mezőgazdasági foglalkoztatotti bér 1,7- és 2,2-szerese.
A képet árnyalja, hogy a modellt elnyújtva vezetik be, elvileg 2017-re lesz általános, és időközben eltörölték a béralap rögzítését a minimálbérhez; valamint belengettek egy nagyobb béremelést a felsőoktatásban dolgozók számára is. Mindezektől eltekintve is kimondható: a sokat kifogásolt életpályamodell enyhülést hozott ugyan, de nem tudott véget vetni a pedagógusok hetven éve tartó kálváriájának.
