Rendhagyó történelemleckét kaptunk magyar muszlimoktól

„Jófiúk” voltunk, csak rossz társaságba kerültünk – tudtuk meg Buda visszafoglalásának évfordulóján.

Természetesen vannak emlékeink a török–magyar harcokról, de nem ennyire, mint itt, önöknél – mondta el kérdésünkre Demircan polgármester.

Hozzátette: nem él az az „ősellenségkép” a törökökben a magyarokról, mint fordítva: számukra hazánk olyan, mint Szulejmán hódításainak emlékműve. A nemrég törökre lefordított Egri csillagokat még nem olvasta, de már tervben van – ígérte mosolyogva.

Abdurrahman vitézségét, szakmai tudását és becsületességét még az ellenségei is elismerték. Mindenki elszaladt, ő meg bevárta az ostromlókat: ha nem bírom megvédeni a szultán által rám bízott várost, akkor itt halok meg, ezt mondta – sorolta kérdésünkre Bolek Zoltán, aki hangsúlyozta, a magyarok és törökök kizárólag politikai és nem vallási alapon álltak szemben egymással, ennek bizonyítéka, hogy az egykori szabadságharcosok, Thököly, Rákóczi, Zrínyi Ilona és Kossuth is török földön leltek menedékre.

„Ha a magyaroknak lett volna egy kis eszük, nem verik le 1514-ben a Dózsa-féle parasztfelkelést, vagy megegyeznek Szulejmánnal, máshogy alakult volna Magyarország sorsa” – tette le a garast a MIK-elnök, aki az akkori uralkodó osztályt, a nemességet okolta Mohácsért is. Bár Abdurrahman előtt, mint hittársa előtt is fejet hajt, a mohácsi csata évfordulóját azért nem ünnepelné, mert azt magyarként gyásznapnak tartja – árnyalta a képet.

A törökök természetesen azóta is a Habsburgokat tekintik a korabeli fő ellenlábasuknak – tette hozzá Inceoglu –

„a magyarok Európában élő török törzs, Szulejmán nem is akart erre jönni, csak Bécset és később Rómát akarta elfoglalni”.

Bolek ezt kiegészítette: Mátyás királynak még adózott a török szultán, ezt a békét később is megújították Ulászlóval. Majd II. Lajossal is meg akarták újítani, mert azt hitték, hogy Magyarország még mindig egy erős királyság – festett lesújtó képet a török hírszerzésről a MIK-elnök, hozzátéve: Lajos tömlöcbe vetette a követeket és kiprovokálta a háborút. És Budát még akkor sem foglalták el, csak 1541-ben, mert a törökök nem érezték magukat biztonságban, mert „a magyarok voltak olyan hülyék, megválasztották Szapolyait és Ferdinándot is”.

Mindenesetre Bolek szavaiból – és az alkalomra kiadott vékonyka, de szép kivitelű füzetkéjéből – kiindulva az egykori Oszmán Birodalomról egy csodálatos, sokszínű és toleráns ország képe rajzolódott ki, amely egyszerre volt erős és irgalmas. Ezzel szemben a Habsburgok vadállat módjára rontottak rá erre a paradicsomi kertre, amelyhez a vallásüldözéstől félő Magyarország is tartozni óhajtott. Bolek nekünk is hosszan sorolta a keresztények bűneit, a protestánsüldözést, de egészen az erőszakos keresztelésekig visszament, valamint hogy az elűzött hódoltsági magyar birtokosok nem kapták vissza a földjeiket (egyébként javarészt visszakapták, csak súlyos adók megfizetése után).

De ha olyan jó volt a magyaroknak a Habsburgok alatt, akkor miért keltek fel olyan sokszor? – tette fel a kérdést, és felidézte, hogy a magyar és osztrák csapatok is ugyanúgy fosztogattak, mint a török janicsárok vagy a krími tatárok. Mindig a nép szenvedett – tette hozzá, ezzel, és az uralkodó osztály felemlegetésével kicsit a ’89 előtti történetírást elevenítve fel. Külön izgalmas volt, hogy míg a füzetben arról értekeztek, hogy még a török uralom alatt jólétben élő várbeli zsidók is a falakon harcoltak a keresztények ellen, a várba végül bejutó ostromlók milyen gazul bántak el a rájuk támadókkal: megölték őket. Inceoglu pedig elővette a turanisták egyik legrégebbi érvét, miszerint

„a Magyar Tudományos Akadémia 1848 óta osztrák befolyás alatt áll, ezért nem ismerjük jól sem a török–magyar vérrokonságot, sem a hódoltságbeli együttélés igazi arcát”.

A rendhagyó történelemleckében mégis volt egy nagyon fontos mondat, amit Bolek és Inceoglu is hangoztatott: a történelmet nem szabad egysíkúan és koncepciózusan látni: érdemes több szemszögből megvizsgálni.