„Nem érzem magam migránsnak Szlovákiában”

Szarka Tamás az elszlovákosodás okairól, első versének fura körülményeiről és a Ghymesről.

A Kossuth-díjas Szarka testvérek – Gyula és Tamás – több mint harminc évvel ezelőtt verbuválták össze első zenekarukat. A Ghymes azóta nemcsak a Felvidék, hanem egész Magyarország egyik meghatározó együttesévé vált. Az énekes, szövegíró, zeneszerző Szarka Tamás az elszlovákosodásról, első verse születéséről és karácsonyi koncertjükről mesélt.

– Napjaink legfontosabb témája az újkori népvándorlássá fajuló migráció. Mi a véleménye a tömeges elvándorlásról felvidéki magyarként?
– Nem érzem magam migránsnak Szlovákiában.

– Sokan elindulnak onnan is.
– Tudom, sokan. Van olyan típus, aki hangosan panaszolja: „Sebes a mellem, úgy fáj belül, mert nehéz magyarnak lenni Felvidéken!” – miközben huszonhárom éve az Andrássy úton lakik. Nekem eszem ágában sincs eljönni onnan, ott a hazám.

– Mielőtt bekapcsoltam volna a magnót, elmondta, hogy ha otthon bemegy egy hivatalba, először magyarul szólal meg, mert bután hangzik, amikor két magyar tört szlováksággal beszél egymással. Ezek szerint sokan már szlovákul köszönnek a magyarlakta részeken is?
– Lassan már természetes, hogy rohamosan fogy a magát magyarnak valló ember. A jelentős rész a többséghez akar tartozni, szóval van egy halk fojtás. Szlovákiában most megközelítőleg ötszázezer magyar él hivatalosan. Ha valami csoda folytán január elsejétől visszakerülne Magyarországhoz, január másodikán előkerülne még minimum ötszázezer, aki jól tudna beszélni magyarul is.

– Azt is mondta, hogy ma kevesebb magyar fiatal tanul meg szlovákul, mint régen.
– Igen, mert akkor a kötelező katonai szolgálat alatt muszáj volt szlovákul beszélni. Ám a fenyegetettség éppen fordított, s gyakran ott kezdődik, hogy ha egy felvidéki magyar valamiért nem sikeres, úgy érzi, azért nem boldogult, mert nem tudott jól szlovákul. Dühből vagy félelemből íratja be a gyerekét a szlovák iskolába. Ez baj, mert ha egy gyerek magyar iskolába jár, többnyire magyar is marad. Öt-hat éves korban – ha szlovákok között van, ahol nem lehet büszke rá, hogy magyar – van egy erős határ. Amikor magyarul szól vagy csak akcentusa van, kiröhögik. Ekkor elgondolkodik, miért is jó ez neki. Föladja, és azt mondja, innentől szlovák vagyok.

– Ismer olyat személyesen is, aki így döntött?
– Hogyne, rengetegen váltanak. Először gyerekkorban, aztán folytatódik a vegyes házassággal. Az asszony nyilván azt mondja, hogy te dolgozol, én leszek otthon a gyerekkel, tehát nem megy magyar iskolába!

Szarka Gyula és Szarka Tamás.

Fotó: Végh László

– Pedig ha valaki szlovákul tanul meg magasabb szinten gondolkodni, akkor a magyart csak a vásárlásnál használja.
– És akkor már szlovákul gondolkodik, mert csak úgy tudunk kitalálni dolgokat, ha megfogalmazzuk a gondolatainkat. Ha a gyereked még beszél is magyarul, de már keveset, azt is törve, akkor kész, megtörtént a váltás.

– Tanárként is pártolja a magyar nyelvű képzést?
– Tudja, mi történik, amikor a gyerek bemegy a szlovák iskolába úgy, hogy odáig színmagyar környezetben élt? Az ügyes, okos, csillogó szemű gyerek megkukul, mert azt mondja neki a tanítónő, hogy semmit sem ért, tehát buta. A gyerek pillanatok alatt megtanulja, hogy ő egy hatökör, miközben nem az. A szülő a hatökör, aki nem veszi észre, hogy ez olyan, mintha őt hatéves korában belökték volna egy kínai iskolába. Tíz perc alatt felcímkézi a pedagógus, és attól fogva ő lesz az osztály hülyéje. A gyerek ezt sajnos el is hiszi, lesülylyed a saját valódi szintje alá. Miközben aki az anyanyelvén veszi fel magára a matematikát és a többi tárgyat, a szlovák nyelvet pedig szép lassan oldalról szedi föl, tizennyolc éves korára, amikor szlovák környezetbe kerül, már megtanulja, amit kell. Közben sikerei voltak, normális társasághoz tartozott, fölnőtt egészséges lélekkel, és erősen. Ha nem így történik, az óriási probléma. Felveszi a gyerek a szlovákot már harmadikban-negyedikben, és onnantól a magyar nyelvet nem fejleszti, szlovákul viszont még évekig nem tud jól. A szlovák osztálytársa érzi, hogy ő magyar. A magyar ismerősei meg azt érzik, hogy valami baj van, mert nem olyan a magyar szókincse. Két szék közt a pad alá esik.

– Minden nyelvnek van egy saját logikája, azt mondják, aki több nyelven beszél, összetettebben gondolkodik.
– Ha két nyelv különbözik a világon, akkor az a szlovák és a magyar. Mondok egy eklatáns példát: a dátum. Megkérdik, mikor születtél. Erre a válasz szlovák dátumsorrend szerint: 27-én. Tényleg erre vagyok kíváncsi? Pontosítsd! Azt mondja május, de még mindig nem ez a lényeg. Hát mondd már az évet! És mondja a végén. Igaz? És az angol is. Így van? Megkérded, mikor tört ki a második világháború, és úgy kezdi, hogy 1-jén. A nyelv persze hogy befolyásolja a gondolkodást!

– Beszéljünk inkább a zenéről?
– A zene az alap. Én sosem akartam abból megélni, hogy magyar vagyok, senki nem mondhatja, hogy ezt árulom Magyarországon. Nekem mindig a zene volt fontos. Aztán természetesen a versek.

– Akkor folytassuk verssel. Eddig három kötete jelent meg, köztük a Ghymesnek írt dalszövegei. Mikor érezte először, hogy versben kell megfogalmaznia gondolatait, érzéseit?
– Királyréven laktunk, ez egy ezer lelket számláló kis falu. A mi házunk annak is a szélén volt, kukorica jobbról meg balról. Hétéves koromban ültem a rádió mellett vasárnap reggel fél kilenckor, és hallgattam, ahogy kilenc-tíz éves gyerekek mondták a verseket. Megdöbbentem, hogy nekem még egyetlenegy versem sincs. Gondoltam, itt a világvége, valamit gyorsan kell csinálni, és hirtelen írtam egyet. Három- vagy négysoros versszakot eresztettem meg egyből, majd amikor kész lettem, rohantam apámékhoz. Vasárnap reggel a szüleim valami oknál fogva bent ragadtak a hálószobában, de én berúgtam az ajtót. Eléggé meg is ijedtek, mert hétévesen nem ront be csak úgy az ember a szülei szobájába, de én mondtam, hogy írtam egy verset. El is szavaltam nekik. Ma már csak a címére emlékszem. Hazudok, mert az első sorára is. Most is röhögök rajta, hogy a címe az volt: Az élet. Az első sora meg így szólt: „Az élet nehéz, furcsa játék.” Esküszöm, hogy ezt a sort írom szét azóta is.

– Jó sor.
– Anyu hagyta, hogy fölolvassam, mondta, hogy nagyon szép, Tomika, menjél ki gyorsan játszani, és csukd be az ajtót. De hogy konkrétan válaszoljak a kérdésre, utána egy év múlva meghalt a nagyapám, akit igen szerettem. Egyszer kimentünk a temetőbe anyuval, még csak kilencéves voltam, és akkor írtam a másik versemet a nagyapámhoz.

– Gyerekfejjel sok verset olvasott?
– Olvastam, de nem sokat, csak annyit, amennyi az iskolában kellett. A gimnáziumban kezdtem falni a költőket. Elég nagy könyvtárunk volt otthon, és nekiláttam nagy kanállal enni a klasszikusokat, a franciákat. Aztán az egyetem után el is múlt ez a nagy olvasási vihar.

– Ma is van kedvenc költője?
– Hogyne, Apollinaire, József Attila, Ady.

– És a kortársak közül?
– Nekem ők még nem haltak meg.

– Ha jól számolom, jövőre lesz harminckét éves a zenekar.
– Harminchárom.

– Nem 1984-ben nevezték el Ghymesnek?
– De akkor, viszont a bátyámmal raktuk össze a zenekart, még ’83-ban. Abban az évben már volt föllépésünk, igaz, még nem ezen a néven.

– Akár jövőre, akár idén, mindenképp József Attila-i kor a harminckettő, eszünkbe jut a vers is: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” Ha tudatosan vállalják, ha nem, akkor is van ilyen missziója a Ghymesnek.
– Valószínűleg van, de nem tudatos. Ha nem ösztönből jön egy zene vagy vers, az égvilágon semmi értelme sincs. Pár dolgot persze vállalok tudatosan is. Gyerekelőadásokat, -koncerteket tartunk, ahol együtt énekeljük a magyar népdalokat. Ezt szándékosan teszem. Ki más fogja énekelni ezeket a földöntúli, gyönyörű dalokat, ha nem ők? A karácsonyi dalok is nagyon fontosak a gyerekeknek. A Mendika című lemezünket is nagyon sokan szerették, meglepően sikeres volt.

– Meg kellett néznem, mit jelent ez a szó. Nem ismertem.
– Mifelénk mendikálásnak hívják a kántálást, amikor szenteste énekelni járunk. Csodálkoztak, amikor ebből csináltam főnevet, mert addig nem használták, csak igeként.

– Amikor megérkeztem az interjúra, épp a kezükben volt a Mendika legújabb kiadása.
– Igen, az MTVA adta ki a három évvel ezelőtt a budapesti Szent István-bazilikában felvett koncertünket DVD-n. Az estet a Magyar Televízió rögzítette, és ehhez a kiadáshoz csatoltuk az eredeti Mendika-CD bővített anyagát is. Nem vettük fel újra a dalokat, de két új szám került még hozzá.

– A Ghymes zenekar és rajongói számára már hagyománnyá váltak az adventi koncertek.
– Abszolút! Idén is járjuk a felvidéki és magyar helyszíneket, illetve egy nagy koncertre is készülünk Budapesten. December 26-án fél nyolckor a Papp László Sportarénában adjuk elő a Nagykarácsony című műsorunkat, amelyre mindenkit szeretettel várunk.

– Ha jól tudom, a bevétel egy részét jótékony célra fordítja a zenekar.
– Igen, a Rum-kastély Egységes Gyógypedagógiai Intézet javára ajánlottuk fel.

– Miért pont nekik?
– Jó, ha nem én kérek, hanem tőlem kérnek. Az első egy árvaház volt Tallóson, a Felvidéken, Galánta mellett. Aztán bicikliket sorsoltunk a gyerekkoncertjeinken már a kilencvenes évek elején. Idén a rumi igazgatónő írt egy nagyon kedves levelet nekünk. Speciális kottákat kért tőlünk a náluk tanuló hallássérülteknek, hogy ők is megértsék a zenét. Megkerestük, és így alakult ki a kapcsolat.

– Hogyan áll össze a Nagykarácsony koncert zenei anyaga?
– Az anyag karácsonyi része a Mendika lemezen hallható számokból áll, amelyet kiegészítünk egy best of Ghymessel. Két részből áll a koncert, a közepén lesz egy vendégünk, Földes László Hobo. Neki írtam anno a Pozsonyi bluest, ezt el is játsszuk. Elhangzik még a Viharban születtem, és mond verset is. Lehet, hogy az enyémet. Vendégünk lesz még Trokán Anna színésznő is. Azokat a verseket adja elő, amelyeket a Mendika lemezen Törőcsik Mari szavalt el. Jön még a Budapesti ifjúsági kórus és a Liszt Ferenc Zeneiskola gyermekkórusa is, sőt légtornászok is feltűnnek a színpadon.

– Azok meg hogyan kerülnek a show-ba?
– Hát úgy, hogy gyönyörű selymeken, sálakon a levegőben fognak táncolni, ami nagyon szép, mutatós.

– Mikor alakult ki ez a régóta tartó szövetség Hobóval?
– Még a nyolcvanas években csápoltam a koncertjein. Akkor azt hittük, hogy minden blues ilyen jó, ami persze nem igaz. Azok a lemezek egyszerűen briliánsak mind szövegben, mind zenében. Furcsa, de Amerikában találkoztunk először. Rácsodálkozott a dalszövegeinkre, megkérdezte, hogy ki írta őket. Mondtam, hogy én. Erre valami dicsérőt mondott. Ez hozott minket össze, a vers. Született is egy közös lemezünk, a Bakaballada.

– Új lemez lesz-e?
– Bizonyára lesz. Szólóban már készül egy lemezem, gyakorlatilag már kész, és jövőre valószínűleg készítünk egy új Ghymes-anyagot.