Útvesztők

Egy Amerikát megjárt író a faluszélen. Oravecz Imre az MMA-ról, magányról és a kivándorlásról.

Oravecz Imre Kossuth-díjas költő, író, műfordító a Heves megyei Szajlán született, és egészen Kaliforniáig jutott. Végül – csaknem hatvanévesen – visszaköltözött szülőfalujába, és nekilátott, hogy regényekben örökítse meg családjának történetét. Az írót faluszéli házában látogattuk meg.

– Kezdjük a közélettel?
– Van nekem közéletem?

– Nemrég lépett be a Magyar Művészeti Akadémiába (MMA), amely szervezet – finoman fogalmazva – botrányokkal terhelt.
– Nézze, úgy gondoltam, hogy lehet ebből jó dolog is, ha nem oda fut ki az egész, hogy ami az MMA elképzeléseivel nem találkozik, az nem is művészet.

– De hát éppen oda látszik kifutni a dolog a kritikusok szerint, legutóbb a Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumainak az átszervezésével, hogy csak az kaphasson támogatást, akit az MMA arra érdemesnek ítél
– A kizárólagosságra való törekvés megvan minden oldalon. Mindenki arra törekszik, hogy lesöpörje a színről a másikat. A politika határoz meg mindent. Tagja vagyok például a Szépírók Társaságának. Mindig tiltakoznak valami ellen. Én egyikhez sem adtam a hozzájárulásomat. Semmi bajom nincs Hóman Bálinttal, aki a legutóbbi tiltakozás tárgya, legalábbis azzal, amit tudok róla. Egyébként pedig én ettől, hogy MMA-tag lettem, nem írok mást, és nem írok másképp. Mondjuk például engem sem a Magyar Napló, sem a Hitel nem közöl vagy húsz éve. Nem is írnak a könyveimről. Gyakorlatilag nem létezem számukra. Nem is tudom, mi rosszat csinálhattam több mint húsz évvel ezelőtt, attól eltekintve, hogy az Antall-kormány tanácsadó testületéből kiléptem. A minap viszont kaptam egy levelet Oláh Jánostól, hogy az MMA támogatásával szerkesztenek két antológiát, és azokba adjak írást. Tud erről?

– Nem. Honnan kéne tudnom róla?
– Remélem, nem csak MMA-tagok munkáiból készül Az antológiákkal az a terv, hogy lefordíttatják idegen nyelvekre, és megpróbálják a szerzőket külföldön így népszerűsíteni. Nem sok sikert jósolok ennek. Amikor Magyarország fővendég volt a frankfurti könyvvásáron, akkor rengeteg állami pénzt öltek az ilyesmibe. Szerintem nincs sok értelme. Akkor működik, ha az emberbe beleszeret egy fordító, aztán ráadásul még kiadót is sikerül találnia. Egyébként is amíg Németország, ahol leginkább van irántunk érdeklődés, ki nem mászik ebből a nácifóbiából, hogy állandóan bizonyítani akarják, hogy ők mennyire demokratikusak, addig szóba sem jöhet, hogy tőlem például ott bármit is kiadjanak. Én rögtön nácigyanús vagyok, nálam parasztokról van szó meg földről. Hát micsoda dolog ez?

– Most váltott kiadót: a Jelenkortól átigazolt a Magvetőhöz. Ennek mi az oka?
– Annyi az ok, hogy megkeresett a Magvető. Nyáron Győrffy Ákossal ücsörögtünk itt a kertben, és ő mondta, hogy nekem a Magvetőnél lenne a helyem. Én ebben nem voltam olyan biztos. Történt ugyanis, hogy 1998-ban a Halászóembert elsőként a Magvetőhöz adtam be, ahol kategorikusan visszautasítottak. Azóta nem is próbálkoztam. Győrffy mondta, hogy ő megkérdezi őket. Három nap múlva telefonáltak, és ideutaztak szerződni, ráadásul hoztak egy kiadási tervet is, több évre szólót. A Jelenkorral a legfőbb problémám az volt, hogy egyáltalán nem volt szöveggondozás. A regényeim tele vannak hibákkal. Talán ez megváltozik, hogy a Libri felvásárolta. A Jelenkornál is ment az életműkiadásom, de olyan lassan, hogy kétszáz évig kellene élnem, hogy lássam a végét. A Magvetőnél ez dinamikusabb lesz. És – ha minden jól megy – jövőre újból megjelenik az első regényem, aztán pedig a harmadik is, az új, amin épp dolgozom.

– Ez az előző kettő (Ondrok gödre, Kaliforniai fürj – A szerk.) folytatása lesz?
– Igen. Az lesz a címe, hogy Ókontri. Ez hunglish, az amerikai magyarok sajátos szava az óhazára. Éppen a mai napon fejeztem be a harminckettedik fejezetet.

– Honnan ásta elő ezeket az amerikai magyar történeteket? A családi legendáriumból?
– A családiból is és egyéb forrásokból is. De regényeimben sok a fiktív elem. A családom valójában az Ondrok gödrének (a Szajlán játszódó első regény – A szerk.) sem igazán mintája. Az igaz, hogy a nagyszüleim az Egyesült Államokban éltek, és végül hazatértek az első világháború előtt. Aztán ismét kivándoroltak, de akkor már Kanadába, apám ott is nőtt föl. Később szétment a család, és nagyanyám hazahozta apámat Magyarországra. De apám testvérei mind a tengerentúlon maradtak. Tehát arról a nagygazdálkodásról, amelyről a könyvemben írok, az ő esetükben szó sem lehetett. Nagyanyámnak mindössze öt hold földje volt itthon. Apám jogosítványt szerzett, ami óriási dolognak számított a harmincas évek végén, és feleségül vette a darnói erdész lányát, azaz anyámat. Anyám lett a parasztasszony, apám meg a munkás.

– A szülei építették ezt a szajlai házat, amelyben most beszélgetünk?
– Nem, nem. Az eredeti ház odaát, az ófalui részen volt. Nagyapám még abból a pénzből építette, amelyet az első háború előtt hazahoztak.

– Ennek a háznak, amelyben él, van családi története?
– Annyi, hogy a szomszédban van egy csúnya kockaház, és azt a szüleim építették 1956-ban. Az évszám ez esetben nem szimbolikus. Egyetlen porta volt a mostani telkemmel. Apám a hetvenes években épített egy garázst és egy nyári konyhát. Erre építettem rá a házamat. A másik telket és házat pedig a testvéremmel eladtuk. Persze akkor még nem terveztem itt építkezni.

– Miért döntött végül mégis úgy, hogy Szajlára költözik?
– Azt szoktam erre mondani, hogy belefáradtam abba, hogy ha kilépek a lakásból Budapesten, akkor már nem vagyok otthon. Mert a lépcsőházban már nincs otthon az ember. Elegem lett a városi létből, a szennyezett levegőből, a zajból. De az is közrejátszott ebben, hogy találkoztam egy nővel, aki hajlandó volt velem ideköltözni. Ötvenhat éves voltam akkor. Született is egy fiunk. Úgy alakult, hogy őt ma már csak minden második hétvégén hozhatom ide haza. Láthatja a képeit a nappaliban.

– Az ön identitásában milyen helyet foglal el az Egyesült Államok?
– Sokáig semmilyen helyet nem foglalt. Nem is angol szakot végeztem, hanem németet. Apám valamennyire próbált tanítani angolra gyerekkoromban, de nem sok sikerrel. Aztán 1973-ban nem bírtam itthon tovább a dolgokat, és elmentem. Párizsban dekkoltam, amikor meghívást kaptam az iowai nemzetközi íróprogramba. Így kezdődött az életem az Egyesült Államokban, de ekkor még korántsem tudatosult bennem, hogy nekem ehhez az országhoz közöm van. Jóval később találtam meg az ohiói Toledóban azt a helyet, ahol az a ház állt, amelyben a nagyszüleim laktak. És a magyar templomban a különféle velük kapcsolatos anyakönyvi bejegyzéseket. Végül hazajöttem, vergődtem itthon, megjelentettem még két könyvet, aztán megint elmentem. Akkor már azzal a céllal, hogy soha többé nem jövök vissza. Ez volt hetvenhatban. Chicagóba mentem, ott élt egy ismerősöm, aki Londonba küldött nekem meghívólevelet. Kiderült, hogy komplett őrült a fazon, és az ő őrülete is közrejátszott abban, hogy végül mégis megint visszatértem Magyarországra. Akkor viszont már részint abba kapaszkodtam itthon, hogy nekem közöm van ahhoz a másik országhoz, egy másik kultúrához is. Sokáig úgy látszott, hogy ennek nem lesz folytatása, azokban az időkben nem lehetett csak úgy mászkálni. De aztán kaptam egy vendégtanári meghívást a Kaliforniai Egyetemre, Santa Barbarába. Mentem, és vittem magammal az első fiamat, aki akkor még kisgyerek volt, kisebb, mint most a második.

– Ha jól tudom, a fiával azóta is angol nyelven beszélgetnek. Miért?
– Igen, ez bizonyos intimitás köztünk. Van, aki emiatt rossz hazafinak tart, de ennek semmi köze a hazafisághoz. Az, hogy a fiam velem volt Amerikában, döntő jelentőségű számomra. És – ha már kérdezett az identitásomról – az identitásom szempontjából is. Az ember máshogy él meg egy országot, ha egyedül van, és megint máshogy, ha van vele valaki. Az ötlet, hogy angolul beszéljünk, onnan jött, hogy segíteni szerettem volna neki beilleszkedni. Egy kukkot sem tudott angolul, amikor első nap bement az iskolába, amelyet ott kezdett. Végül Kínában kötött ki, ahol kínai orvoslást tanult, miután itthon amerikanisztikából diplomát szerzett. Először Londonban praktizált, most pedig újra itthon van. A lényeg: ha nem a fiammal együtt élem meg igazán Amerikát, valószínűleg nem mélyül el ennyire a viszonyom ezzel az országgal. Ez még abban is közrejátszott, hogy egyáltalán neki mertem fogni regényt írni.

– Azért időben itt van egy nagy ugrás a regényekig.
– Igen. Másfelől regényíráshoz kell egy viszonylag rendezett élet, kispolgári konszolidáltság. Ez nekem nagyjából 2003-ra lett meg. Állás, társ, otthon, effélék. Ültem egy délután az asztalomnál, és arról képzelődtem, mi lenne, ha megírnám azt a regényt, amelyet csak én írhatok meg, és ha már írnám, hogyan kezdődne. Nem gondoltam, hogy tényleg nekifogok. Csak a kíváncsiság hajtott. Végül írtam egy mondatot. Majd lett egy bekezdés. Azt félretettem. Aztán néhány nap múlva újra elővettem. És akkor rájöttem, hogy valójában már írom a regényt.

– Legfrissebb verseskötetéből, a Távozó fa címűből egy olyan ember arcképe rajzolódik ki, aki gyakorlatilag mindent elveszített. És teli van félelemmel. Mitől fél az, aki már mindent elveszített?
– A betegségtől és a fájdalomtól mindenki fél. Én is. Emellett van az igazi, a nagy félelemnek egy megmagyarázhatatlan tulajdonsága. Ott lakik bennünk, eredendő, és nincsen neve. Megszólítani sem tudjuk. Már maga ez a tény is félelmetes.

– A magányról is rengeteget ír
– Nem csoda! Én itt egyedül élek már öt éve. És nem azért jöttem ide, hogy egyedül éljek.

– Mi a legkínzóbb oldala ennek a magánynak?
– Az, hogy nincs kivel beszélni, amikor beszélni szeretnék. Egy írónak a magány: kell. De olyan magány kell, amelyet meg lehet szakítani. A legrosszabb talán az, hogy amikor elmegyek itthonról reggel, senki nincs, akit itt hagyok, és amikor hazajövök, akkor sem fogad senki. Semmilyen díj, siker nem kárpótol a vereségekért, a veszteségekért.

– Úgy tűnik, mintha minden reményt és hitet elveszített volna. Pedig hit nélkül nem nagyon képzelhető el az ember.
– Van hitem. Ha nem lenne, nem is írnék. Istenhitem is van, keresztény vagyok, bár nem mindenben értek egyet az egyházammal.

– Miben nem ért egyet az egyházával?
– Például a papi nőtlenség erőltetésében, vagy a szentségek vételének tilalmában elvált házastársak esetében, kivált, ha csak az egyik fél akarta a válást.

– Utólag az ember képes meglátni a saját életének a fordulópontjait. Ha visszamehetne az időben, döntene valamiben máshogy?
– Nem okul az ember semmiből. Ha például nyolcvanötben úgy döntök, hogy nem jövök haza Amerikából, most nyilván minden más lenne. De nem akartam a fiamat elszakítani az anyjától. Egyébként maradtam volna. Akkor most talán egy nyugdíjas középiskolai tanár lennék, aki egyedül él, hiszen a fiam már vagy visszajött volna Magyarországra, vagy egy másik államban élne. De ha így lenne, az a sok rossz sem történt volna meg velem, ami azóta itthon megtörtént. Nem okozott volna csalódást a rendszerváltás. Nem nősültem volna meg vén fejjel. Ugyanakkor nem is volna egy aranyos kisfiam, akitől olyasmit kapok, amit egy nagyapa soha nem kaphat az unokájától.

– A kései házasságát megbánta?
– Nem, a kisfiam miatt nem lehet megbánni. Nagyon rossz, ami történt, de még mindig jobb itt, Szajlán egyedül, mint Budapesten. A dolgok amúgy is kettős természetűek. Minden döntésben ott van a jó és a rossz is egyszerre. Ám az úton csak egyfelé mehetünk.

– Elégedett az életével?
– Nem. Millió dolgot rosszul csináltam. Mindig csodálkoztam azokon, akik azt hangoztatják, hogy ha újra kezdhetnék, ugyanúgy csinálnák. Hát ez csacsiság. A tévedéseink, a gyötrődéseink tesznek emberré.

– Mit lát még maga előtt? Honnan merít derűt?
– A kisfiamból. A természetből. A napi teendőkből. Az irodalomból. Most éppen Tolsztoj visszaemlékezéseit olvasom; csodálatos. Egyébként pedig nem teszek mást, mint folyton készülök a következő napra.