Mucsi Zoltán: Nagyon gyorsan elröppen a köcsög

Mucsi Zoltán Facebookról, Trumpról, politikáról, Kapáról és Pepéről meg a káromkodásról.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy a színház felesleges rossz a mindenkori kormányzat számára.
– Sok minden történt az utóbbi években, drasztikusan csökkentették a független színházak támogatását, visszatartottak pénzeket. Ez nem segített a helyzeten. Minden művészeti ágra ráférne a mainál jóval nagyobb támogatás, hiszen a megszorítás ellehetetleníti a működésüket. A kivéreztetés oka pedig, feltételezem, a színházak kritikai hangvétele. Máskülönben miért hagyna veszni a kormányzat ennyi társulatot?

Mucsi Zoltán

1957-ben született Abonyban. Színművészetit nem végzett, mégis ő ma az egyik legkeresettebb magyar színművész.

– Ha már politika Alapító tagja volt a Bárka Színháznak. Rövid kitérő után visszatért a társulathoz, így tanúja lehetett a színház bezárásának.
– Fájdalmas és szomorú történet, hogy manapság egy színházat így szüntethetnek meg. A kulturális vezetés persze dönthet úgy, hogy nem elégedett a színvonallal, de akkor nevezzenek ki egy új vezetőt. A Bárkát azonban lassan kivéreztették, mindvégig ígérgettek, ám végül még a tartozásokat sem fizették ki teljesen. Finoman fogalmazva, nem kezelték elegánsan a helyzetet. Az egész nagyon keserű és lehangoló. Sokaknak szúrtuk a szemét, és persze kellett a hely másnak.

– Hosszú évekig játszott a Schilling Árpád alapította Krétakör Színházban, amely a 2008-as megszűnéséig az egyik legismertebb és talán legtöbbet támadott társulat volt itthon. Ma létre lehetne hozni egy hasonlóan erős független színházat?
– Bodó Viktorék társulata, a Szputnyik Hajózási Társaság feloszlása azt bizonyítja, hogy nem. Egy ekkora társulat működtetése jelentős költséggel jár, és ismét ahhoz a kérdéshez jutunk, hogy a kulturális vezetés igényli-e a színházi kultúrát. Úgy tűnik, ez mostanában nem annyira fontos.

– Az aktuális politikai kérdések az ön munkáiban is megjelennek. Tavasszal megrendezte Slawomir Mrozek Emigránsok című darabját. A mű külföldre szakadt értelmiségiek története, egyikük a rendszer elől menekül, a másik a munka és a megélhetés reményében hagyja maga mögött szülőhazáját. Nem nehéz aktuális utalásokat találni...
– A Terminal Workhouse két színésze, Géczi Zoltán és Molnár Gusztáv keresett meg az Emigránsokkal. A darab 1974-ben, egészen más társadalmi viszonyok között született, a menekültválság, illetve az Angliában dolgozó magyarok helyzete miatt azonban újra aktuálissá vált. Engem ugyanakkor elsősorban a két ember viszonya érdekelt, hogy miként viselkednek olyan helyzetben, amikor tökéletesen egymásra vannak utalva. Biztos vagyok benne, hogy azok a magyarok, akik most külföldön dolgoznak, nem kalandvágyból mentek el, hanem a jobb megélhetésért. Ha hasonló munkakörben, hasonló pénzért el tudnának itthon helyezkedni, minden bizonnyal hazajönnének.

– Megesett, hogy az erős áthallások miatt cenzúrázta magát?
– Mrozek írása helyenként már poros, néhány részletet kiigazítottunk. Mindig ahhoz tartottuk magunkat, amit a megérzéseink és a jó ízlés diktált. Nem kifelé figyeltünk, nem féltünk a dádától.

– Elsősorban színészként ismerjük. Ki akarta próbálni magát a másik oldalon is?
– A pályám elején már nagyon hamar rendeztem. Szolnokon több iskolaszínházi darabot készítettünk, később azonban elbátortalanodtam. Temesvárra évek óta hívtak rendezni, tavaly, amikor volt egy szabad időszakom, azt mondtam nekik, próbáljuk meg, hátha nem okozok maradandó sérülést az embereknek. Vaszilij Szigarjev, a mai orosz dráma egyik fenegyereke darabját, a Guppit csináltuk meg, ezután jött az Emigránsok. Egy ideig azonban nem tervezek ilyesmit. Áprilisig forgatok, most azt kell túlélnem.

– Min dolgozik?
– Tóth János munkacímmel készül egy tévésorozat. A jövő év elején lezárul a Munkaügyek, mert a történet szerint megszüntetik a felügyelőbizottságot. Az általam alakított karakter, Tóth János azonban tovább él, és az új széria az ő életéről szól, hogyan keresi a helyét és önmagát a világban.

– A Munkaügyek igen kemény kritikákat kapott az elmúlt években. Legutóbb László Ferenc a Magyar Narancsban így írt a sorozat humoráról: „Vidám Színpad, Sas József, Telepódium, gyertek vissza, minden meg van bocsátva.”
– Nyilván mindent lehet jobban csinálni. Ebben a műfajban is lehet jobban létezni. A Munkaügyeknek ugyanúgy van rajongótábora, mint ahogy vannak ellenzői is. Ha valaki rühelli ezt a műfajt, annak bármit előadhatunk, nem tetszik neki. Ebben a sorozatban nagyon jó színészek vettek részt, én nem tartom rossz munkának. Persze, van bennem elfogultság, hiszen hat évadon keresztül dolgoztam benne. A forgatások alatt ez volt a nyári társulatom, a mai napig kötődöm hozzájuk.

– A Munkaügyek producere Kálomista Gábor, aki a közelmúltban Gigor Attilának a Kút című filmje körüli botrány miatt került a hírekbe. Egy rövid jelenet erejéig Kálomista felbukkant a filmben, nem túl hízelgő környezetben, erre a producer állítólag kirúgta a saját futó munkáiból mindazokat, akik Gigor alkotásán is dolgoztak.
– Nagyon rossz ez a felhajtás, ami a Kút körül kialakult. Nem szerencsés, ha valakit a megkérdezése nélkül beleraknak egy filmbe. Régóta dolgozom együtt Gáborral, ennyi közös munka után nem lenne elegáns, ha egy újságcikken keresztül üzenném meg neki, hogy mit gondolok az esetről. De látják, ez megint csak politika. Én pedig próbálok független maradni, mert a politika nyelve ma már néha lejjebb van, mint a B-közép szintje. Változtatni nem tudok rajta, de részt venni sem szeretnék benne. Maradok inkább a szélsőségek között középen, ha akarnak, nyomjanak inkább össze.

– Számos legendás filmben szerepelt, forgatott Jancsó Miklóssal, Szomjas Györggyel, Grunwalsky Ferenccel. Mit adtak ezek a munkák önnek?
– Elsősorban találkozást nagyszerű emberekkel. Hozott szakmai elismerést is, hiszen olyan kultikussá váló filmekben játszhattam, mint a Roncsfilm vagy a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten. És a népszerűségemnek sem tett rosszat. A Mulatság című darab 338. előadásánál tartunk Scherer Péterrel, de azt tizenhét év alatt sem látták annyian, mint akár egyetlen filmemet.

– Jancsó Miklós filmjeiben bukkant fel először a mára híressé vált Kapa–Pepe-páros. Hogyan kezdődött a történetük Scherer Péterrel?
– Csányi János legendás rendezésében, a Szentivánéji álomban játszottuk a mesterembereket Péterrel együtt. Miki bácsi valószínűleg látta ezt az előadást, és akkor dönthette el, hogy dolgozni akar velünk. Az előadásban én voltam a rendező, Péter az asszisztensem, vagyis egy segédrendező beszédhibával, akinek színészi ambíciói vannak, ám minden segítő szándéka ellenére is kárt okoz, én meg ettől megbolondulok. Így született meg ez a két karakter, az idegbeteg, gyomorsavas figura, és a piknikus, mindent ügyetlenül elbaltázó hapsi. Minden helyzetben azt kerestük, meddig lehet elmenni, mennyi szélsőséget bírnak el a jelenetek. A két ember egymás mellett létezése folyamatos feszültséget okoz, ez pedig jobb esetben humorforrássá válik. De elég csak körülnéznünk, mindenfelé olyan párokat látunk, mint Kapa és Pepe. Például azt a kerékpárost és az autóst, akik „barátságosan” társalognak a közutakon.

– Nem unják még egymást?
– Manapság gyorsan lecserélik, amivel és akivel problémájuk van az embereknek. Ha ilyen felmerül, mi megjavítjuk, toldozzuk-foldozzuk. Az ebbe fektetett munkának idővel nagy értéke lesz! Korábban szinte éjjel-nappal együtt voltunk, persze most már nem az az első gondolatunk nyáron, hogy közösen menjünk pihenni. De munkakapcsolatunk a közös színházunk, a Nézőművészeti Kft. révén a mai napig tart.

– Hogyan lehet újat találni egymásban ennyi idő után is?
– Ha biztosan tudnám, elmondanám. Én is rohadt kíváncsi vagyok, meddig lehetünk még érdekesek önmagunknak, egymásnak és a közönségnek. A próbafolyamatok alatt karcoljuk egymást, küzdünk, mint minden normális színész. Folyamatosan megújulni nehéz. Közel negyven éve a pályán pedig egyre nehezebb.

– A káromkodós, gyomorsavas figura hozzátapadt önhöz. Ki tud lépni ebből a szerepből?
– Vannak teljesen más jellegű alakításaim: Sade márkit például nem hasonlítanám Kapa figurájához. És Háy János Nehéz című drámájának a főszerepét sem. Legfeljebb annyiban, hogy ott is üvöltök.

– Mégis nagyobb az igény a káromkodásokra.
– Az biztos, hogy amerre járok, azt látom, hogy nagyon gyorsan elröppen a köcsög, k. anyádat, kitaposom a beled! Nem úriember módjára kommunikálunk egymással, ritkán hallani olyat, hogy a kakas csípje meg, tessék már egy picikét arrébb menni. Az én káromkodásom ennek a hangnemnek a sűrítménye. Hogy tudunk nevetni rajta, azt mutatja, közben rádöbbenünk, milyen ordenárék és nevetségesek vagyunk. Persze könnyebb a szomszédra ráismernünk, mint saját magunkra.

– Úgy fogalmazott, Scherer Péterrel azt kutatják, meddig lehet elmenni egy jelenetben. Gondolja, hogy a szélsőségessé vált közéletben van még hatása az abszurditásig vitt indulatnak? A vicces álhíreket közlő Hírcsárda nevű portál is bajba került, amikor a kormánypárti médiumok nagyjából ugyanolyan stílusban kezdtek el írni.
– Nagy különbség azonban, hogy a Hírcsárda tudja magáról, csupán vicc, a kormánypárti sajtó viszont nem. Az inkább alapvetően tragikomikus. Kapa figurájával tükröt tartok magunk elé, igyekszem minden szituációban a legszéléig elmenni, de sohasem a bántó szándék vezérel. Az indulattól elborul az agy, beszűkül a látómező, de amint meglátjuk magunkat így kívülről, azonnal nevetni kezdünk. A humor hozzásegít az önismerethez.

– Tasnádi István drámaíró úgy jellemezte önt, hogy kolerikus színész, aki nem szeret viccelni, és nem tűri a próbán a baromkodást. Ez épp ellenkezője annak a képnek, amely a közönségben önről kialakult.
– Színész vagyok. Amit a közönség lát, az egy szerep. De amíg az elkészül, fegyelem, koncentráció, alázat szükségeltetik. A hülyéskedés és a humor két külön dolog. Megírni, megcsinálni egy jelenetet úgy, hogy igazán emberi legyen, megtalálni a színét és a fonákját, az nem megy elmélyült munka nélkül. Abban nem lehet hülyéskedni. Ugyanolyan fegyelem kell hozzá, mint a drámához.