– Az egyik dalában hangzik el a következő sor: „Már elmúltam húsz, még nem vagyok negyven, tudom, hogy kell győztesnek lenni, de nincsen hozzá kedvem.” Ez volt a harmincas Lovasi András tapasztalata. Milyen az ötvenesé?
– Az ötven év arra jó, hogy az ember távolinak látja a fiatalkorát, ám ugyanúgy távolinak a végső elszámolás idejét is. Zenészként ebben a korban a legnehezebb jó lemezeket készíteni, mert még nem vagy öreg túlélő, akinél az is érdekes, hogy egyáltalán létezik, hiszen napi szinten csinálod a dolgaidat, de már fiatal sem.
– Milyennek látszik az elmúlt harminc esztendő, ha alkotóként tekint vissza?
– Viszonylag egyenes pályát futottam be különösebb hullámvölgyek nélkül, de ha megfordítjuk, csúcsaim sem voltak. Akadt néhány pont, amely áttörte az alternatív nyilvánosság falát, ez történt például a Csinibaba című film idején, de anno a Kispál és a Borz alapvetően mindig szélárnyékban dolgozott. Sajátos piaci szegmensben éltünk, ahol volt saját közönségünk. Csak utólag értem meg, mekkora ajándék, hogy folyamatos érdeklődés mellett írhattam dalokat. Az persze illúzió, hogy ezek a dalok tudnak bármin is változtatni, legfeljebb rajtam.
Névjegy
Lovasi András
1967-ben született Pécsett. Kossuth-díjas magyar zenész, énekes, dalszövegíró.
– És ha nem csak a zenéről beszélünk?
– Egy picit jobban látom már, mi értékes, mi kevésbé abból, ami történt körülöttem. Hogy mi az, amire büszke lehetek, és mire mondhatom utólag: teljes tévedés volt. Sokkal kevesebb már az illúzióm is. Nem az álmaimból lett kevesebb, de az álmok megvalósulásának a hatékonysága miatt megfogyatkoztak az illúziók.
– Sikeres lett és a mai napig nagyon eltökélt viszont az a politikai generáció, amellyel egy időben indultak.
– 1989-ben nagy kiabálás lett abból, hogy Orbán Viktor bemondta: vonuljanak ki az oroszok. Erre személyesen is emlékszem, a pécsi Szenes klubban próbáltunk éppen, és utána az ott lévő egyetemisták alaposan megtárgyalták ezt a kérdést a szikrázó levegőben. Sokak szerint a miniszterelnök politikai éberségét, szimatát dicséri, hogy megérzi, milyen irányba mennek a dolgok, ahogy ez akkor is történt. Ma azonban a világ valamilyen irányba terelését már ő is szorgos kétkezi munkásként végzi, és az iránya nekem nem fekszik. Minden, ami most történik, benne volt a levegőben már akkor, nem kellett látnoknak lenni ahhoz, hogy sejtsük, mi lesz, más kérdés, a politika melyik része hogyan reagált minderre.