Nagy Bandó András: A cenzúra miatt nem megyek ma a rádióba

„Nem az érdekel, hogy Döbrögi jobbos vagy balos, hanem az, hogy elvette a libáimat.” Interjú.

– Mit gondol, ma melyik Nagy Bandó Andrást ismerik a legjobban? Azt, aki kikönyökölt a Kocka utcai panel ablakán, az LMP-s képviselőjelöltet, a „megmondóembert”, aki rendszeresen ír közéleti témákban, vagy az írót, költőt?
– Azt remélem, hogy vannak több ezren, akiknek ez egy folyamat, nyomon követik az eddigi életemet. Ezt tapasztalom is, mert amikor a könyveimmel fesztiválokon dedikálok, megszólítanak olyanok is, akik felidézik régi előadásaimat ifi- és egyetemi klubokból. Az utóbbi tíz évben már a gyerekek is fölfedeznek, hiszen hol tankönyvekből, hol a köteteimből ismerik és mondják a verseimet, tudják, hogy ő a „Bandó bácsi”. Nemrég egy 21 éves apuka vásárolta meg az egyik könyvemet a gyerekének, és azt mondta, ő még a Madarak tolláról című első kötetemen nőtt föl. Remélem, azok számára, akik igazán ismernek, kialakul egy összetett kép, amelyben benne van a humorista, a karikaturista, a hajléktalanokkal foglalkozó ember, vagy az a fickó, aki egykor segített Katinak, akinek a fölrobbant Videoton Color Star porig égette a lakását. A gyerekek és a nekik írt verseim segítenek abban, hogy picit odébb toljam a rövidke „halhatatlanságom”.

– Most három és fél órás, közéleti önálló estjével szerepel. Mennyi idő egy ilyen műsor összeállítása?
– A 2015–2016-ban dobozba került ötletek adtak egy alapot, ezeket fésültem össze egy dokumentumba, januárban kezdtem el írni, és március 20-án mutattam be a Pécsi Harmadik Színházban. Ebben a két és fél hónapban körülbelül 150-180-szor mondtam végig az egészet, hogy annyira bennem legyen, mintha már öt éve mondanám. De ez még így is nehéz folyamat volt. Végül csináltattam egy minipulpitust, ez most úgyis nagy divat a politikusok körében. Ez a fölirat látható rajta: „Merjünk lenni!” Ez jól működik, mert a szöveg egy „évértékelő beszéd”, rajta van a szövegkönyvem, „puskázhatok”. Erre szükség is van, mert minden előadásra újranyomtatom, benne a napi aktualitásokkal.

– Ez a maga műfajában akkor stand-up comedy?
– Több annál. A stand-up lényege: „állj ki, és mondd!”. Az első fellépéseim is effélék voltak, még a farmeremmel és a kockás ingemmel is jeleztem a közönségnek, hogy egy vagyok közülük, aki most kiáll, és elmondja a véleményét a világról. Ma már alig hallani, hogy valaki önálló estet mutat be. Húsz-harminc éve Sándor György, Hofi Géza és én írtam csak tematikus önálló estet. Ilyen volt például Gyuri Lyukasórája, Hofi Hofisszeusza vagy az én Kocka utca 13.-am. A mi műsorainknak volt elejük, közepük és végük. Még a hetvenes évek végén mondta nekem egy tanárnő, hogy éppúgy építkezem, ahogy a görög szónoklattanítás mondja: bemutatkozom, elmondom, miről fogok beszélni, kibontom a témát, majd úgy köszönök el, hogy legközelebb is szeretettel várjanak vissza. Aki pódiumra lép, jó, ha ezt is tudja.

– Akkor könnyebb volt humorizálni, mint most?
– Mivel akkor rengeteg ingerlő és dühítő téma volt, más volt. Mindig azon törtük a fejünket, hogyan játsszuk ki a „cenzorokat”. Izgalmasabb volt, mert a sorok közé kellett írnunk, ha a Rádiókabarénak vagy a tévének írtunk. De vidéken vagy a pesti klubokban azt mondtam, amit akartam. Összesen egyszer hívtak raportra, egy székesfehérvári előadásom után. Akkor történt, hogy két orosz katona megölt egy taxist a XVI. kerületben. Ott laktam, így hamarabb tudtam a dologról, mint hogy a nyilvánosság értesült volna róla. A székesfehérvári honvédségi klubban a színpad alatti erősítés valahogy benyomta a terembe az utcáról a taxisok URH-beszélgetéseit, én meg reagáltam ezekre, hozzájuk kapcsolva a megölt pesti taxist. Egy nyugdíjas túlbuzgó „följelentett”. Két olyan politikai tiszt – Csikós és Sáfrány – hívott „elbeszélgetésre” a „fehér ház” (az MSZMP egykori székháza a Jászai Mari téren, ma képviselői irodaház – a szerk.) mellé egy kis étterembe, akikről később az olajszőkítési ügyek kapcsán hallottam legközelebb.

– A cenzúra hogyan működött akkor?
– Soha nem kérte egyik szerkesztőm se, hogy valamiről ne beszéljünk. Két tabutéma volt. Az egyik a szovjet hadsereg „ideiglenes” jelenléte, a másik az egypártrendszer. De azért ki lehetett ezt is játszani. 1986 novemberében Farkasházy Tivadar elmondta, hogy a havi témánk a maffia lesz. Erre én kapásból rávágtam: rendben, de akkor az igaziról, a pártmaffiáról fogok beszélni. Ekkor írtam meg a Keresztapa végrendelete című monológomat, amelyben mint haldokló keresztapa szétosztom a bizniszeket a fiaim között. A fiaim a halálos ágyam mellett állnak, jelezve, hogy akkor már agonizált a párt. Én meg kérdezek: „Itt vagytok mind? Tagok? Pártoló tagok?” Ebből már tudta a közönség, hol vagyunk, s kikről van szó. Grósz már melegített a cserepad mellett, Kádárt szerette volna lehozni az „edző”, így az utolsó kérésem az volt, hogy az egyik fiam szerezze meg a temetkezési üzletet. Utolsó mondatom ez volt: „Ti pedig a sír szélén álltok ” A fölvett anyag „meghallgatásán” Hárs István, a rádió elnöke följegyezte, hogy ezt ki kell vágni, de elfelejtette megmondani Farkasházy Tivadarnak, a szerkesztőnek. Így ment le adásban. Másnap Hárs hívatta Farkasházyt. Leszúrta, hogy ez hogy maradhatott benne, hát ő fölírta, hogy kivenni. „Igen, de nem mondtad” – felelte Farkasházy ártatlan képpel. Még aznap hívott Szilágyi András, a Szeszélyes évszakok szerkesztője, hogy ez baromi jó szám, mondjam el az esti fölvételen. Így a tévében is lement, őt is hívatta az elnöke, de akkor már hivatkozhatott arra, hogy a Rádiókabaréban is lement. Ilyen picin múltak dolgok.

– Ma a közrádióban elképzelhetetlen lenne, hogy valaki „pártmaffiázzon”.
– Persze. Én a mai cenzúra első jeleinél leválasztottam magam a rádióról. Az is hozzátett ehhez, hogy Fábry Sándor lett a kabaré főszerkesztője, a végső lökést pedig az adta, hogy egy-két éve jeleztem, elmondanék egy monológot a szilveszteri műsorban, de csak akkor, ha minden szó szerint adásba kerülhet. A válaszukban hű képet kaptam arról, hogy bizony cenzúrázzák előtte, a szerkesztő és az ő bizottsága kontrollálja a szövegemet. Természetesen nem vállaltam a fölvételt.

– Van most bármilyen kapcsolata a Magyar Rádióval?
– Nincs.

– Fábry Sándorral?
– Nincs. Ő olyan gazdag szókinccsel bíró, sztorizó ember volt, akit örömmel hallgattunk. Amikor legelőször Szárszón Farkasházy Tivadar kertjében tartott egy estet, mindenki visított a röhögéstől. Szerintem ezzel vége is lett a „humorista”-pályájának. Aztán a Merlin Színházban elindult egy önálló programmal, a Sanyi pincérrel, akkor még kikérte a véleményem. Utána elindult a Fábry-show, amelyben már a vendégei elé tolta magát. Ez már egy olyan hangzású Fábry volt, akit nem szerettem hallgatni, rossz szlenget alkalmazott, gyakran a régi énjéhez méltatlan poénokkal. Elvesztette azt a pluszt, amitől humorista lehetett volna, helyette maradt egy kizsigerelt pénzember, egy showman, aki a fiatal gagmanjeiből töltekezik. Nem az a bajom, hogy beállt a hatalom mögé, és szembefordult azzal a szellemi közeggel, amelyben addig élt, hanem hogy úgy állt át a „másik oldalra” – ez is milyen hülyeség, hogy egy értelmiségi közegben egyáltalán van „másik oldal”! –, hogy elfelejtette, a hülyeség pártsemleges, a jó humor nem politikai oldal kérdése. Az én „LMP-m” a Lúdas Matyi Párt: nem az érdekel, hogy Döbrögi jobbos vagy balos, hanem az, hogy elvette a libáimat. Ezért maradok polgár, és ezért vagyok képes négyévente objektíven megvizsgálni, hogy melyik pártra szavazzak. Amikor levizsgázott előttem az MSZP–SZDSZ, merthogy az M6-oson egy mélyedésbe alagutat építettek, a Balcsi mellett meg egy díszpinty völgyhidat, azt mondtam, hogy a következő szavazatomat más kapja. Ezért 2010-ben és 2014-ben egyéniben a Fideszre szavaztam, listán az LMP-re. Most ez nyilván másképp lesz, mert most a Fidesz vizsgázott le előttem.

– Önt mégis a mostani kormánnyal szemben álló értelmiségi körhöz sorolják. Baloldali barátai nem kaptak a szívükhöz, amikor kiderült, hogy kétszer is a Fideszre szavazott?
– Én már az őszödi beszéd idején is szembementem nagyjából az összes, egyébként velem egy platformon lévő értelmiségivel, amikor az az évi Kalandáriumomban megírtam, hogy mi a véleményem róla. Nyelvi szempontból elemeztem a beszédet. A „balos” egyébként számomra azt jelenti, és ez a régi értelmezése is, hogy „szolidáris a kisemberrel”. Gazdag László közgazdász barátom látta a mostani estemet a Fészekben, és utána írt egy ímélt, kibontva azt is, hogy „azért vagy hiteles, mert elmondod nyíltan, hogy két szavazatot már adtál a Fidesznek, vagyis te teljes joggal kérsz rajtuk számon mindent”. Ennek így kellene működnie. Abraham Lincoln elnököt idézem, aki amikor elnök lett, pártbeli ellenlábasaival vette körül magát, mondván, ezek majd a fejére olvassák a hibáit. Most Orbán Viktor a talpnyalóival veszi körül magát, a megélhetési politikusokkal és pénzzel kitömött haverokkal, azokkal, akik félelemben élnek, egzisztenciálisan kiszolgáltatottak; ez árt a legtöbbet a hatalomnak. Pedig egy-két fontos dologban egyet tudok érteni a politikájával.

– Melyekben?
– Például abban, hogy magyar cégeket hoz helyzetbe. Le kell cserélni azokat a cégeket, amelyek kivitték a hasznot az országból. Ezt el tudom fogadni. Az már külön dolog, és ez ellen ágálok, hogy két-három oligarcha uralja a mezőnyt. És a kormányfő sajnos olyan emberekkel veszi körül magát, akik hol szavakkal, hol tettekkel minősíthetetlen dolgokat engednek meg maguknak. A műsoromban sok politikust, kormányközeli embert idézek: a szolnoki polgármestertől kezdve a „vak komondoros” Balog Józsefig. A legföljebb felest érő kétharmada senkit sem jogosíthat föl arra, hogy akármit megtehessen. Az illiberalizmus nem lehet ilyen módon liberális önmagával szemben, s mások kárára.

– Mint a nyelvvel professzionálisan foglalkozó ember mit gondol arról, hogy a Fidesz részéről a közbeszéd gyakorlatilag egyetlen szóra – „Soros” – redukálódott?
– Ez borzasztó. Három olyan mondatot is betettem a műsoromba, amelyeket a kislányom mondott ezzel a plakátkampánnyal kapcsolatban. Mert rájuk is hat, ne legyenek illúzióink. A gyerek sem vak, tud olvasni, kérdései vannak arról, amit lát, és ezekre nekünk válaszolnunk kell, és nem szabad hazudnunk. A politika ma már fertőz. A szerény tudású magyarokat inkább fölemelni kellene, nem pedig lenyomni, becsapni. Ma ebből a szerencsétlen sorsú rétegből nyerészkedik a hatalom, és ennél galádabb dolog nincs. Őcsény után jelentek meg írások, amelyek az őcsényieket is gyalázták. Én megírtam, hogy ez nem az őcsényi emberek hangja volt, hanem annak a visszhangja, aki a plakátokat kitetette, aki nem tanulta meg, hogy a rászorulókon segíteni illő. Ez nem azt jelenti, hogy be kell hozni tíz- vagy százezer embert az országba, de ők is emberek, legtöbbjük valódi menekült, s ha a kezüket nyújtják, valahogyan segíteni kell. Még az sem rossz megoldás, hogy ott helyben, ahol élnek, éltek. Ha valakit az árok partján látok kifeküdve, akkor lehajolok hozzá, és megkérdezem: „Haver, jól vagy?” Emlékezzünk a nagy ígéretre: „senkit sem hagyunk az út szélén”. Nos, ez a saját embereikre igaz, legfőképp azokra, akik belebuktak valami gazemberségbe, és ezzel vége is a „szolidaritásnak”. Örkény István írta, hogy a lágerben azt tanulta meg: az emberi szolidaritás a legnagyobb érték, ami létezik. Itt pedig pont azt ölik ki belőlünk.

– Hogy vizsgázott a magyar értelmiség Sárosdi Lilla ügyében?
– Az értelmiség egyik része jól és helyesen, önmagát vállalva szólalt meg, és nagyon keményen helyre tette Marton Lászlót. Hiszen nem tolom le a gatyámat, ha egy nővel szeretnék valamit, hanem megpróbálok imponálni neki, és úgy elérni, hogy közeledhessek hozzá. A szakmabeliek hallgatnak, hiszen „érintettek”, mert személyesen ismerik Marton Lászlót. Én Verebes István szavait is el tudom fogadni. Ő azt mondta, hogy nem vonja kétségbe, ami megtörtént, de nem tudja, nem bírja elhinni arról a Martonról, akit teljesen másképp, másmilyennek ismert meg. Ami öröm, hogy azokkal, akik nyilvánosan és korrektül szólaltak meg, már nem vitatkozott a szakma.

– Értelmiséginek tartja magát?
– Technikumot végeztem, első generációs értelmiségi vagyok. Rengeteg könyv elolvasásával képes voltam begyűjteni annyi tudást, amennyi elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ne maradjak le a magasabban képzettektől. Úgy vagyok értelmiségi, hogy közben nem akarok táborokhoz tartozni. Például annak idején még aláírtam a Demokratikus Chartát, de nem mentem felvonulni velük, mert lehet, ott olyanokkal is masíroznom kellett volna, akikkel nem szívesen sétálnék.

– Nekiment Stohl Andrásnak egy írásában, amikor a színész leigazolt a TV2-höz.
– Először nem. Barátként írtam. Mert amikor kimondta a Magyar Narancsban, hogy üvölteni tudna, amiért milyen világban élünk, azt írtam neki: igenis üvölts, Stohl András, mert vagy olyan jó színész vagy akkora egyéniség, hogy a hangod hallathatod! Neked nem kell féltened a környezetedet. De ezek után csalódás volt, hogy aláírt a TV2-nek. Ne írjon alá! Nincs az a pénz, amiért szolgálni kell egy ilyen tévét, miközben megvan a véleménye erről a körről. Mert az a tévé része annak a birodalomnak, amelyik megvette a megyei lapokat, azokat a megyei lapokat, amelyekben egyébként az Alföldi Róbert rendezte Hegedűs a háztetőn-ről, amelyben Stohl zseniális, nem adhattak le egy fizetett kulturális cikket. A tavaszi idényzáró estem utolsó pécsi előadásában bevittem magammal a színpadra egy preparált Dunántúli Naplót. A címlapra az egész oldalas kék Soros-oldalt preparáltam, és minden oldalra ragasztottam egyet a nagy kék kvótás hirdetéseikből. Azzal kezdtem, hogy itt a Dunántúli Napló, az új neve mostantól „Lemond”. Persze ez eljutott a szerkesztőségbe, és legközelebb, amikor az előadásomat akartuk fizetősen hirdetni, már azt sem fogadták el. Még jár a lap, mert nem bírtam lemondani, de amint lejár az előfizetés, jön a „Lemond”. Úgy gondolom, ezek mellé Stohlnak nem lett volna szabad odaállnia. Én sem állok szóba velük. Most van esély rá, és remélem, össze is jön, hogy a Hír Tv fölveszi ezt az estemet, és mivel évértékelőről van szó, beleférhet a szilveszteri műsorfolyamukba. Azért vállaltam, mert mindazt, amit megírtam, s amit elmondok az estjeimen, itt szóról szóra lehozzák.

– És mi van a vidéki föllépésekkel?
– Soltvadkerten lépek majd föl, egy nappal a hetvenedik születésnapom után. Délelőtt verselek és dalolok a gyerekeknek, délután a verseimet mondják a gyerkőcök a szavalóversenyen, ott zsűrizek. Este a felnőtteknek adok műsort, és lám, meg kellett békülnöm avval, hogy „politikamentes” műsor legyen. A fanatikus és szimpatizáns sereglet nem meri vállalni a szembesítést, a közös gondolkodást, azt, hogy meghallgassa, mit mondok, mit gondolok arról, ami most övez bennünket. Úgy megyek oda, mint egy megvetett ateista egy zárt körű misére. Kíváncsi vagyok, hányan ülnek be az estemre.

– Annyira „veszélyes”, amiket mond?
– Fenéket! De úgy látszik, az egyistenhívők nem értik meg, hogy én is az vagyok, csak másik úton közelítek Istenhez. Én eszmecserére, együtt gondolkodásra hívom a közönséget. Tavasszal írtam a váci Madách Imre Művelődési Központnak, hogy mivel 35 éve ott lettem a Humorfesztivál győztese, most, hetvenévesen is ott mutathassam be az új műsoromat. Egy sort sem válaszoltak. Ez csak azért zavar, mert azt hiszik, hogy a városban csak az ott élő fideszeseket kell (ki)szolgálniuk. Pedig hát ők „nép”-művelők, benne van a nevükben is, azaz nekik, ahogy nekem is, az egész magyar népet kell művelniük. Mi lesz ezekkel, ha egyszer fölcserélődnek a szerepek? Azt hiszem, ezt most el sem tudják képzelni. Pedig ha tanultak történelmet, tudhatnák: a nagy Róma is bevégezte egyszer.

Melyik a kedvenc

írója?
Móricz Zsigmond, Thomas Mann, Lev Tolsztoj, a költők közül Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós.

helye Magyarországon?
Szeged az ország legszebb nagyvárosa, Orfűt és Pécset is nagyon szeretem.