– Vidnyánszky Attila első ötéves megbízatása nemsokára lejár. Hogyan értékeli ezt az időszakot?
– Én azt hiszem, hogy még mindig úton vagyunk. Annyi helyről jöttünk, annyi helyről vagyunk ebben a színházban – játszanak velünk erdélyiek, itt vannak, akik korábban itt voltak, és talán már az előtt sem voltak egy csapat, mielőtt mi megjöttünk volna, meg itt vagyunk mi, a debreceniek vagy beregszásziak –, és ez még, úgy látom, nem társulat. Annak felépítése sokkal hosszabb folyamat. Ráadásul nem vagyok biztos benne, hogy mindenki rögtön tudja, érti azt a fajta színházat, amelyet Vidnyánszky Attila szeretne. És akkor még hozzájön, hogy Atti szuperszonikus rendezőket hoz; amíg az ember megérti, megtanulja az ő matekjukat, eltart egy darabig. Szerintem ma a Nemzeti a legbátrabb művészszínház Magyarországon: ide mostanában egészen más kultúrából járnak egészen kiváló rendezők, és ez vakmerő dolog. Miközben Atti azért próbál olyat is kínálni, ami a nagyközönségnél működik; és korántsem csak Budapesten, ő országos színházat csinál, rengeteget utazunk is határon belül és kívül, amivel nagyon egyetértek.
– Ez a másfajta, ha úgy tetszik, „keleti” színház mennyire talált utat a nézőkhöz?
– Még nem igazán. Nekünk az lenne a dolgunk, hogy eljuttassuk hozzájuk, hogy bátrabbak legyenek. A budapesti közönség nem nyitott közönség. Itt vannak kialakult színházi közösségek, és azok egy helyre járnak, máshová viszont nem. És ez a nagyon merev zártság nem jó. Én minden színházba eljárok előadásokat nézni, abban viszont nem vagyok biztos, hogy a kollégák tömegével jönnének ide megnézni minket, a külföldi színházcsinálókat – sehol nincs annyi külföldi rendező, mint nálunk –, ami viszont korlátoltság, mert vannak itt olyan előadások, amilyeneket sehol máshol nem lehet látni Budapesten.
– Nagyon nagy különbség lehet társulat és társulat között? Beregszászon gyakorlatilag együtt nőttek fel, mint egy család.
– Arra jöttem rá, hogy lényegét tekintve nekem Beregszász volt a társulat. Akkor nem tudtam, hogy társulatban dolgozom, most már tudom, és azt keresem mindenhol. „A társulat” kialakítása nagyon fontos. Ezalatt azt értem, hogy bátran meg lehet beszélni dolgokat. És itt nemcsak a rendezőhöz, az igazgatóhoz való viszonyra gondolok, az ennek csak töredéke, hanem hogy a színészek hogyan kommunikálnak egymással, bátran, nem szégyellve önmagukat, az érzéseiket, a gondolataikat, elfogadva a bírálatokat. Ez szerintem a Nemzetiben még nincs meg. Korábban Debrecenben sem sikerült ilyet létrehoznunk, ahová Beregszászból érkeztünk, és egyesültünk az ottani kollégákkal. Nem könnyű áttörni a magyar színházi élet falát sem vidéken, sem a fővárosban. Valahogy úgy vettem észre, mintha nem is mindig a színpad lenne a legfontosabb, hanem az egész őrület, ami körülvesz bennünket. Sehol sem érzem, hogy csak a színpad, csak az előadás, az együtt gondolkodás az elsődleges.